A dunaújvárosi jégkorong számtalan gyönyörű pillanatot szerzett már a sportág hazai szerelmeseinek, a Kohász, a Dunaferr, a DAC, a DAB.Extra.hu, vagy éppen a Dab.Docler drukkereinek. A városi jégkorong történelmét nehéz röviden összefoglalni, mi azonban lehetőségeinkhez mérten megpróbáltuk: íme.

A kezdetek

1973. november 7-én adták át a városban a műjégpályát – amely nem mellesleg az első vidéki műjégpálya volt az országban –, jogosnak tűnik tehát, hogy ezt a dátumot tekintsük kiindulópontnak. Hamarosan megalakult a Dunaújvárosi Kohász jégkorong-szakosztálya, majd 1974. december 22-én a Kohász serdülő csapata lejátszotta első bajnoki mérkőzését.

Az évek során egyre több fiatalnak jött meg a kedve a jégkoronghoz, így számos korosztályban rendszeresen ott volt a magyar bajnokságokban a Kohász. Igaz, a dunaújvárosiak a budapesti klubok mellett nem nagyon rúghattak labdába, de már a hetvenes években is több olyan játékos játszott a városban, akikre a korosztályos válogatottaknál is számítottak. 1979-ben indult először a felnőtt mezőnyben a Kohász, igaz, csak az OB II-ben, de mégis nagy szó volt, hogy felnőtt csapattal versenyez Dunaújváros.

Hat évvel később, 1985-ben óriási fordulópontjához érkezett a városi jégkorong. A sportágat szinte az első percektől istápoló Böröndi Károly és Szilágyi János gondolt egyet, és leszerződtette Kercsó Árpádot, aki Erdélyben addigra már remek eredményeket ért el az utánpótlás-nevelés terén. Kercsó megszerzése után a szakvezetés a csapatot is megerősítette: Budapestről sikerült egykori válogatott, illetve utánpótlás-válogatott játékosokat igazolni Dunaújvárosba. Mindezek eredményeként 1985. novemberében lejátszották Dunaújvárosban az első OB I-es bajnoki mérkőzést. Akkor végül negyedik lett a csapat – ezt az eredményt még kétszer sikerült megismételnie a gárdának.

Két évvel később a felnőtt csapat és Kercsó Árpád útjai szétváltak. A klub vezetése úgy döntött, hogy nem tesz további erőfeszítéseket arra, hogy a felnőtt csapatot tovább fejlessze, s teljes mellszélességgel az utánpótlás-nevelést kezdték támogatni. Mint később kiderült, ez az egész ország jégkorongsportját meghatározó döntés volt.

Elindulunk az aranyúton

A Dunaújvárosi Kohász, majd a Dunaferr SE utánpótlás-csapatai ugyanis sikert sikerre halmoztak, nem találtak igazi ellenfelekre: itthon megszorítani sem tudták őket, és nemzetközi porondon is nagyszerű, kiemelkedő eredményeket értek el.

1993-ban azután az OB I-ben is letette a névjegyét a Dunaferr szinte kizárólag ifjúsági játékosokból álló csapata. Az első két bajnoki évben bronzérem jutott a Dunaferrnek: mindkétszer az Újpestet győzték le a harmadik helyért. Azután eljött az 1995-96-os szezon, amikor a csapat először ünnepelhette a szezon végén az aranyérmet az OB I-ben – ami egyébként a város első csapatbajnoki első helyét is jelentette. Tízes konvojokban indultak a szurkolókkal tömött buszok a sorsdöntő pesti mérkőzésre, majd itthon igazi karnevál hangulat fogadta a Bartók színház előtti téren az akkor már bajnokként hazatérő dunaújvárosi hokisokat.

1997-ben az Acélbikák a bajnokság favoritjai voltak, kimagaslottak a mezőnyből, azután hatalmas meglepetésre még is meg kellett elégedniük az ezüstéremmel, ráadásul a Fradi ellen elveszített finálé után lemondott Kercsó Árpád, s ezzel új időszámítás kezdődött a szakosztálynál.

Kercsó utódja azután öccse, Kercsó Csaba lett, aki korábban bajnoki címre vezette a Lehelt. A „kis” Kercsó és a csapat együttműködéséből azután két első helynek örülhettek a dunaújvárosiak: a Dunaferr előbb a Magyar Kupát az Alba Volán, majd a Szuperkupát a Ferencváros ellen is bezsebelte.

A szezon végi sikerek ellenére a májusi alapozáskor már a rendkívül felkészült szlovákiai edző, a kassai Spisák Róbert vette át a csapat irányítását. Érkeztével – a kapus Mihonyik kivételével – távoztak az orosz légiósok, helyükre olayn szlovák játékosok érkeztek, mint például Miroslav Zabka, vagy Rudolf Fabula. Spisák bemutatkozása jól sikerült, hiszen 1998-ban ismét bajnokok lettek az Acélbikák. Az 1998-99-es bajnokságban – egy végletekig kiélezett Alba Volán elleni döntősorozat után – a második helyet érte el a csapat.

Nemzetközi mezőnyben is

Az 1999-es év ismét fordulópontnak számított a csapat, de az egész magyar jégkorong életében is. Hosszas tárgyalások után az osztrák szövetség beleegyezett abba, hogy a magyar csapatok is részt vehessenek az osztrák, olasz és szlovén klubokat fölvonultató Interligában.

A csapat szépen helytállt az Interligában – az EHL-győztes, NHL-t megjárt légiósokkal megerősített Feldkirch állta végül útját a döntő felé való menetelésnek –, és emellett megnyerte az 1999-2000-es bajnokságot is.

A bajnoki cím ellenére nem hosszabbítottak szerződést Spisákkal, akit nyártól a szintén kassai, de évek óta Svájcban dolgozó Julius Kovács, vagyis Kovács Gyula váltott a kispadon. Azonban a bajnokság végét már nem élte meg a klub és az edző együttműködése: a bajnoki döntőben 3-1-re vezetett a Volán, amikor váratlan döntésre határozta el magát a szakosztály vezetése: Kovácsot fölállította, helyére pedig az ifjúsági csapat edzőjét, Vladimír Matejovot nevezte ki. Azonban ez sem segített, 4-1-es összesítéssel a fehérváriak szerezték meg a bajnoki aranyat.

A beugró edző most sem maradt, a májusi felkészülés újabb szlovák edzővel, az eperjesi Dusan Kapustával kezdődött el. Az együttműködés remekül indult, az első évben nagy meglepetésre bajnok lett a csapat. A bajnoki arany fényében senki sem gondolta volna, hogy egyre komolyabbak az anyagi gondok a szakosztálynál. Ennek ellenére ősszel folytatódott a Dunaferr menetelése. A Kontinentális Kupa második fordulójában a mieink csoportgyőztesek lettek, így a magyar csapatok közül elsőként a Dunaferr bejutott a kupa harmadik fordulójába, ami után már csak a döntő következett. A bajnokságban ismét sikerült a döntőbe kerülni, de ott csúfos kudarc érte a Dunaferrt, 0-5-ös szériát produkált a Volán ellen.

Szétesés és talpra állás

A 2003-04-es szezon több szempontból is újabb fordulópont volt a csapat életében. A Dunaferr már annyira ellehetetlenült anyagilag, hogy nem tudta tovább támogatni a csapatot, így az kénytelen volt átigazolni az önkormányzat klubjába, a Dunaújvárosi AC-ba. A tragikus anyagi helyzet ellenére a Magyar Kupát sikerült begyűjteni a Volánnal szemben, és a csapat ismét ott volt a bajnoki fináléban. S bár a Fehérvár a papírformának megfelelően begyűjtötte az aranyat, a több sebből vérző Acélbikák alaposan megnehezítették a fehérváriak helyzetét.

Ezzel ismét véget ért egy korszak, és jött egy új – amelynek kezdetén senki sem gondolta volna, hogy a csapat történetének mélypontja következik.

2004 nyarán a Szélig Árpád féle vezetés ment, és visszajött helyette a Kőhalmi Tibor féle vezérkar. Minden jól indult: az Invitel révén névadó szponzora lett a csapatnak, a svéd Björn Ferber lett az új edző, s vele együtt érkezett a „svéd vonal” is. Az idő múlásával azonban kiderült: semmi sincs a helyén, az anyagi gondok sokasodtak és az eredmények sem jöttek. Februárra odáig jutottak a dolgok, hogy veszélybe került még a bajnoki döntő is.

Ekkor a vezetés lépésre szánta el magát, és visszahozta Spisákot a csapat élére, amitől megtáltosodtak a fiúk: nemcsak megnyerték a rájátszást, de majdnem a bajnoki címet is megszerezték, pedig még a csapat sem adott magának sok esélyt a vérzivataros szezon után. A Volán azonban megint útját állta a bajnoki győzelemre törő Acélbikáknak.

A korábban jelzett mélypont még nem jött el, csak megállíthatatlanul elindult felé a csapat – a bravúros döntőbeli szereplés ellenére is. A jövőt illetően a szakosztályvezetésnek az elképzelése az volt, hogy Spisák marad, azonban a svéd Ferber ragaszkodott szerződése kitöltéséhez. Így Ferber maradt, és szabad kezet kapott a vezetéstől. A 2005-06-os szezonra érkezett öt svéd játékos, miközben Újpestre távozott Ladányi és Horváth. Eleinte ismét gondtalannak tűnt minden. Az Interligában az első meccsen ragyogó játékkal vertük 3-0-ra a címvédő Jesenicét, és a bajnokságban is jól indultak a dolgok. Azonban a pénztelenség és vezetési-szakmai hibák odáig juttatták a csapatot, hogy tíz év után először nem került be a bajnoki döntőbe. A pontvadászat hajrájában ismét edzőcsere következett: az utolsó meccsekre ismét Matejov állt a csapat élén.

Ezúttal azonban olyan mélyponton volt a csapat, hogy sokáig úgy nézett ki, a harmadik helynek is lőttek, de a Fradi elleni bronzcsatában egy huszáros hajrával mégis sikerült felülkerekedni. A szezon azonban olyan mély nyomokat hagyott a játékosokban, hogy szinte mindenki arra ment, amerre látott. Szélig és Vas Márton Franciaországban, Tokaji és Benk Svédországban, Peterdi és Papp Viktor pedig az Újpestben folytatta pályafutását. A légiósok hazamentek, majd májusban a DAC bejelentette, megszünteti csapatát. 2006 nyarán tehát úgy álltak a dolgok, hogy Dunaújvárosnak nem lesz OB I-es felnőtt jégkorongcsapata.

Azonban, mint már korábban annyiszor, ismét fordulatot vett a dunaújvárosi jégkorong útja. 2006 júliusában megalakult a Dunaújvárosi Jégkorong Kft., amely később létrehozta csapatát, a Dunaújvárosi Acélbikák-Extra.hu-t. És a lelkes saját nevelésű fiatalokra épített csapat – mindenki legnagyobb meglepetésére – második helyen végzett a bajnokságban. Azóta a csapat háromszor szerepelt a bajnoki döntőben, ahol mindháromszor az osztrák elit ligában, az EBEL-ben szereplő Sapa Fehérvár AV 19 állta útját az aranyérem elérésében. A 2007-2008-as szezontól kezdve minden évben Magyar Kupa-győztes volt a Dab.Docler gárdája. A 2011/2012-es szezonban kardinális változások történtek: a magyar-román közös szervezésű interligán, azaz a Mol Ligán, és a magyar bajnokságon kívül a csapat vezetése úgy döntött, hogy Ausztria második legerősebb kiírásában, a Nationalligában is elindítják a csapatot. A magasra kitűzött célok eléréséért a csapat vezetőedzői posztját Stephan Lundh vette át, aki többek között a Frölunda csapatát irányította, s nem mellesleg a felnőtt és az U18-as svéd válogatottat élén is állt pályafutása során, utóbbival világbajnoki bronzérmet szerzett.

HTML5CSS