Hihetetlenül jól esik most leírni egy szót: győztünk.

Bár az utolsó mérkőzést Peterdi Imre vezérletével, s az ő gyönyörű mesterhármasával
húzta be a csapatunk, az igazság azért az: ezt az eredményt egy nagyszerű csapat, talán
mondhatjuk, egy igazi család közös, és igen kemény munkájával értük el. Elsőként talán illik a főnökről ejteni néhány szót: a hadihajó kormányánál állva vezette végig az idei MOL Liga csatáit a svéd fenomén, Stephan Lundh, aki mind szakmailag, mind emberileg számos alkalommal bizonyította kiválóságát. Aztán a két, vagy inkább három első tisztről kell említést tennünk: Szilassy Zoltán, Henry Acres és Szakács Ferenc jóban és rosszban egyaránt ott állt a kispadon a Bikák kapitánya mellett, rezzenéstelen arccal viselték a vereségeket – s ami talán még nehezebb, a több gólos győzelmeket is. Hogy aztán tanulva a kudarcok okaiból, az elkövetkező mérkőzéseken egy sokkal összeszedettebb, fizikailag és lelkileg is erősebb alakulatot tudjanak a jégre küldeni, s ezzel megmutatni: a román-magyar liga legfelsőbb dobogójára idén nem állhat más, csak az Acélbikák.

Természetesen a siker egyik fő összetevői sem hiányozhatnak a felsorolásunkból: a játékosok. Egy hihetetlen akaratról, erőről és intelligenciáról tanúbizonyságot tévő alakulat, amelyben ugyanolyan fontos szerepet játszott mindenki, egytől-egyig, s ahol szerencsére a komoly fejmosások és a ritkán előjövő komorabb hangulat mellett a humor, a nevetés és a csapatszellem a legnehezebb időkben is segített. Úgy érezzük, hogy a dunaújvárosi sportélet egyik legkiemelkedőbb alakjai ők, akik minden elismerést és kalapemelést megérdemelnek. Ők azok, akik nap-nap után a konditeremben és elsősorban a jégen dolgoztak azért, hogy végül a nyakukba akasszák az aranyérmet, a levegőbe emeljék a kupát – s ezzel párhuzamosan boldoggá tegyenek minden piros-fehér szimpatizánst. Köszönjük tehát nektek, Acélbikák, nekünk eddig is ti voltatok a legjobbak, ezzel az első hellyel csak újabb megerősítést kaptak az újvárosi drukkerek: értetek érdemes hetente kijárni a dunaújvárosi csarnokba.

S nem utolsó sorban óriási hála minden szurkolónak és a csapat körül tevékenykedőnek a fáradtságos, nemritkán vérrel, izzadsággal és persze rengeteg mosollyal tarkított útért, amit közösen jártunk be.

Nem szabad elfelejteni a Jegesmedvéket sem, akik csapatuk eddigi fennállásának legfényesebb sikerét aratták azzal, hogy iszonyatosan kiélezett csatában felülmúlták a favorit Csíkszeredát, s ezzel bejutottak a MOL Liga döntőjébe. Egy nagyon erős, jól felkészült csapat ellen kellett felvennünk a kesztyűt – akikkel nem mellesleg még két sorozatban is összefuthatunk. Nekik is gratulálunk, bár lehet, hogy még egy kicsit keserű a vereség, de azért szépen csillog az ezüstérem is! S a történelemkönyvekbe a 4-0-ás eredmény kerül az idei döntő mellé, azért valljuk be: egyáltalán nem volt ez könnyű menet...

Henry Acres a győzelem után azt mondta: a srácoknak még van öt percük az ünneplésre, aztán fokuszálhatnak a holnapi Feldkirch elleni derbire. Igaza volt, hiszen senkinek nem szabad elfelejtenie: bár a MOL Liga első helye már a zsebben van, további három sorozat aranyérme vár ránk.

Mit is mondhatnánk hirtelenjében: csak így, csak velük, csak a győzelem!