- Miért akarják ennyire az EBEL-csatlakozás?

Azari Zsolt: - Természetesen több szempontból kell az EBEL-csatlakozást értékelni. A legfontosabb szempont, hogy jelen pillanatban a régió anyagilag egyik legerősebb szponzora áll a klub mögött. A szponzor természetes igénye, hogy az általa támogatott egyesület együtt nőjön a sikeres vállalkozásával. Azon lehet vitatkozni, hogy a jégkorong csapatunk szakmailag kinőtte-e a MOL Ligát, vagy sem, de hogy anyagilag kinőtte, az biztos. Egyszerűen lépést kell tartanunk a Docler Holdinggal, ami nem kis kihívást jelent részünkre. Minden álmunk az, hogy egyszer Magyarország „Red Bull Salzburg”-ja legyünk, megőrizve saját sportfilozófiánkat.

- Ilyenkor csak magukra gondolnak, vagy a magyar jégkorongra is?

A. Zs.: - Nem lehet elválasztani a kettőt. A válogatott sikere a mi sikerünk is. Ezt úgy kell érteni, hogy ha a válogatottunknak jól megy, az a teljesítmény a Dab.Docler ázsióját is növeli – mint ahogy minden más magyar klubét is. Úgy érzem, hogy nagyon fontos szerepe lenne a magyar jégkorong szempontjából a Docler Budapest indulásának az osztrák EBEL ligában. Az utóbbi években mindig a feljutás körül táncol a válogatottunk, de valahogy mindig lecsúszunk a hőn áhított A-csoportról – általában épp egy hajszállal. Az én véleményem szerint egy apró lökés kéne csak a sikerhez és ez lehetne a mi csapatunk indulása az EBEL-ben budapesti helyszínnel. Nem véletlen, hogy a Magyar Jégkorong Szövetség is teljes mellszélességgel támogat minket, sőt, még Ocskay Gábor, a SAPA AV19 menedzsere is mellettünk áll, ami azért nagy öröm mert bizonyítja, hogy mennyire összetartó nemzet tud lenni a magyar!

- Mi a helyzet az EBEL-mérkőzések helyszínével?

A. Zs.: - Ma Magyarországon egy EBEL-mérkőzés a jégkorongban különleges csemegének számít, ugyanúgy, mint például a Győr női kézilabda csapatának a BL-mérkőzés. Nem véletlenül játssza a győri csapat a BL-mérkőzéseit a veszprémi arénában. Kiemelt sporteseményeknek, mindenhol a világban kiemelt helyszínt keresnek. Ezzel együtt teljesen természetes, hogy ezekre a kiemelt mérkőzésekre elvándorolnak a sportmérkőzés idejére a szurkolók, és megtöltik a stadionokat, jégcsarnokokat, mert a legfontosabb a mérkőzések sportértéke az az élmény amit csak a sport tud nyújtani az embereknek.

- Az eddig elhangzottakból az hallatszik ki, hogy nagyon fontos önnek a magyar válogatott, s úgy általában a magyar jégkorong egésze...

A. Zs.: - Ez természetes – legalábbis szerintem. Persze a klubérdekeket is szem előtt tartjuk, de amikor eljön az idő, akkor a válogatott mezben, minden mást félretéve kell biztatni a magyarokat. Nem titok, egy kicsit az is benne van ebben az EBEL-indulásban, hogy megfricskázzuk a sógorokat – úgy magyarosan. Úgy gondolom, hogy a magyarok megmutatták már, hogy akarással és tehetséggel minden álom megvalósítható, s minden cél elérhető. Mi is magyarok vagyunk, bízunk a képességeinkben, a játékosainkat jellemző magyaros fineszben, abban a fineszben, ami a magyarokat a világ élvonalához kapcsolta szinte minden területen, a tudománytól a sportig, s abban, hogy ha eljön az ideje, az összefogást megteremtve egyre többen mellénk állnak majd szurkolni– ahogy ezt más nemzeteknél is láthattuk már !

- Milyen esélyeket lát az indulásra?

A. Zs.: - Rajtunk nem múlik semmi, mi mindenre felkészültünk! Tudjuk, hogy minden új dolog kockázattal jár, de ha az osztrákoknak van egy kis vér a pucájukban, s felismerik, hogy mennyi pluszt tudnánk adni indulásunkkal az EBEL-ligának, akkor mi be fogjuk bizonyítani, hogy érdemesek vagyunk a bizalomra, képesek vagyunk növelni az EBEL presztízsét és népszerűségét.

(0 hozzászólás)

Rengeteg találgatás indult meg a Docler Budapest EBEL-indulásával kapcsolatosan, miután egy nap két bejelentés is napvilágot látott: egyrészt a Zágráb biztosan a KHL-ben indul majd, másrészt a pöstyéni csapat elnöke videóinterjúban mondta el, hogy csapata a következő szezont kétségkívül a szlovák top bajnokságban, az Extraligában kezdi.

Ez azt jelenti, hogy jelen állás szerint tizenegy, tehát páratlan számú csapat van az EBEL-ben. Ez pedig, ahogy a korábbi egyeztetések és tárgyalások során elhangzott, igen kényes téma az osztrákoknál, hiszen az előző években már több alkalommal játszottak páratlanul - s minden ilyen szezonra keserű szájízzel gondoltak később vissza.

Természetesen szó esett a Jesenice visszatéréséről - akár zágrábi farmcsapatként -, ám a szlovén csapat korábban azt nyilatkozta, hogy egyelőre nem gondolkoznak a visszatérésben, maximum az Inter-National-League-t céloznák meg a következő szezonban. S bár komoly törekvése az osztrák vezetésnek, hogy az egykori EBEL-résztvevőt visszahozzák a ligába, kétségtelen, hogy az elmúlt évek pénzügyi problémái nem vetettek túl jó fényt a szlovén csapatra - az pedig vitathatatlan, hogy Budapest adottságaihoz képest Jesenice labdába sem rúghat.

Mi is olvastuk az egyik osztrák internetes média felületén megjelenő híreket - amelynek szerkesztője nem mellékesen az egyik osztrák csapat sajtósa, s lényegében minden szóbeszédről válogatás nélkül beszámol -, miszerint az EBEL-csapatok vezetői szkeptikusan állnak a budapesti csapat csatlakozásához, s köszönik szépen, de nem kérnek belőle. Ugyanakkor hasonló híreket olvastunk például a zágrábi KHL-tervekről. Annyit pedig elárulhatunk, hogy több klub is jelezte: a Docler Budapest mellett állnak a csatlakozás kérdésében.

Persze, tudjuk, ha igazak ezek a hírek, ha nem, ezeknek a találgatásoknak túl sok értelme nincs - így is, úgy is a liga csapatai döntenek majd a májusi ligaülésen. Ettől függetlenül tény, hogy komoly esély kapujában állunk! Azt pedig talán mondanunk sem kell, azért, hogy az esélyből valóság lehessen, mindent megtesz majd a vezetőség!

A célok továbbra sem változtak: egy bizonyítási vágytól fűtött, s EBEL-be vágyó fiatal tehetségekkel teletűzdelt, légiósokkal és tapasztalt magyar játékosokkal megerősített, ütőképes, bajnoki címre is esélyes dunaújvárosi csapatot szeretne indítani a szakvezetés a MOL Ligában. Emellett pedig Docler Budapest néven az EBEL-ben indulna egy teljesen profi alapokra építkező csapat, amelyben nagyon komoly múlttal rendelkező, kivételes játékosok (mint például Per-Johan Axelsson) alkotnák a magot. Köréjük pedig a már korábban felvázolt elképzelések alapján (a Dab.Docler játékosai, külföldön légióskodó magyarok, magyar gyökerekkel rendelkező észak-amerikai játékosok és tehetséges fiatalok) lehetne felépíteni egy bombaerős, versenyképes és energikus gárdát, amely minden bizonnyal az EBEL-ben is megállná a helyét.

Továbbra is bízunk tehát abban, hogy egy olyan marketingalapokon nyugvó ligában, mint az EBEL, nem mennek csak úgy el egy olyan óriási piac mellett, mint Budapest, s nem hagynak veszni egy olyan kiváló jövőképpel rendelkező csapatot, mint a Docler Holding főszponzorációjával működő fővárosi EBEL-klub.

Egy biztos, mi nem sértődnénk meg, ha a Docler Budapest lenne a tizenkettedik a tucatból az Erste Bank Eishockey Liga következő szezonjában!

(0 hozzászólás)

Randy Smith, a kiváló kanadai erőnléti edző érkezik Dunaújvárosban május 22-én, hogy egy hetet töltsön el a Dab.Docler csapatával. Ha már itt jár a nagyszerű szakember, akkor az egész utánpótlást is igyekszik felpörgetni az egy hét alatt – edzéseket tart majd mindennap a szuperminiktől elkezdve egészen a felnőtt korosztályig.

A harminc éve edzőként tevékenykedő Randy rengeteg sportolót készített már fel – több kanadai válogatottnál ő felel az erőnléti munkáért –, minket azonban nyilván a jégkorongban mutatott teljesítménye érdekelt. A kanadai junior ligán, a QMJHL-n kívül az OHL-ben, az AHL-ben, s a világ legjobb ligájában, az NHL-ben is vannak olyan játékosok, akik az ő edzésmunkáját követve érték el a sikereiket.

Jelenleg tizenhat olyan jégkorongozót draftolt valamelyik NHL-es csapat, akik Randy Smith útmutatása alapján készültek – köztük olyan nevek szerepelnek, mint a New York Rangers kiváló hátvédje, Michael DelZotto, vagy a Tampa Bay Lightning legnagyobb sztárja, a 2008-as 1/1-es, Steven Stamkos.

Kíváncsian várjuk tehát május 22-ét, s azt, hogy milyen újdonságokkal tudja még egy kicsit megacélosítani Randy Smith az így sem puha dunaújvárosi hokisokat!

(0 hozzászólás)

Az idén negyvenéves dunaújvárosi jégkorong sport és dunaújvárosi papírgyár azzal szinte egyidős, 1976-ban létesült hullámalappapírt gyártó üzeme működésük elmúlt közel négy évtizede alatt elválaszthatatlanokká váltak, és úgy tűnik, ez az együttműködés a 2013-as év folyamán is csak erősödni fog.

A ma már Hamburger Hungária Kft. néven működő hullámalappapír gyár (beleértve annak új, 2009-es beruházás során megvalósul üzemét), valamint a Dunapack Packaging dunaújvárosi doboz- és hullámlemezgyára 1990 óta az osztrák tulajdonú Prinzhorn Cégcsoport tagvállalatai. A privatizáció és a tulajdonosváltás azonban ez esetben nem jelentett változást a papírgyár és hokicsapat együttműködésében: a cégcsoport támogatói jelenléte az elmúlt 23 év alatt töretlennek bizonyult, így a papírgyár és az EBEL felé kacsintgató Acélbikák kéz a kézben viszik Dunaújváros jó hírét Nyugat-Európa felé.

A Hamburger Hungária Kft. felelős vállalatként tudja, hogy a társadalmi szerepvállalás elengedhetetlen feltétele annak, hogy az őt körülvevő természeti, társadalmi és gazdasági környezetbe sikeresen integrálódjon. Munkatársai és a környezetében élők jóléte, valamint a lokális és térségi közösségi összefogások támogatása, a közösségépítés az általa vallott értékek egyik legfontosabbika, ezért számos olyan helyi és regionális célkitűzést is támogat, amelyek másképp csak részben, vagy egyáltalán nem valósulhatnának meg.

Gazdasági és társadalmi jelentősége lokálisan, valamint országos és európai viszonylatban sem elhanyagolható: a Prinzhorn Cégcsoport jelenleg 1100 főt foglalkoztat közvetlenül Magyarországon (ebből Dunaújvárosban 450 főt), beszállítóin keresztül pedig további 6-7000 fő számára jelent munkalehetőséget, és az elmúlt 20 év alatt több, a legkorszerűbb termelési technológiákat alkalmazó, közel 600 millió Euró értékű beruházást valósított meg hazánkban. Ezek közül a 2009-ben elindított új, nagy kapacitású 7-es papírgép építése az elmúlt évek legnagyobb hazai környezetvédelmi beruházásának is tekinthető, hiszen a két papírgép együttesen megközelítőleg 700 ezer tonna hulladékpapírt hasznosít újra évente. A beruházásért a Hamburger Hungária Kft. 2008-ban „Investor of the Year“-díjat kapott.

A vállalat egyébként kizárólag hulladékpapír, és elsősorban hazai erőforrások felhasználásával állít elő évi 650 000 tonna hullámalappapírt. Ez a Magyarországon gyártott összes papírmennyiség mintegy 95%-a, amelynek 80%-át a vállalat export piacon értékesíti.
A papírgyár gazdasági és társadalmi szerepe azonban nem merül ki a munkahely-teremtésben és a környezetvédelemben. Támogatói tevékenysége és létesítményeinek kihasználása által, sok esetben a város önkormányzatával való szoros együttműködésben, a legjelentősebb rendezvények és sportesemények megvalósítását, kulturális, oktatási és egészségügyi intézmények, non-profit és sportegyesületek működését teszi lehetővé, már-már nélkülözhetetlen részét képezve ezzel Dunaújváros kulturális- és sportéletének.

(0 hozzászólás)

Miattuk is nagyon lehet szeretni a hokit, a világ legjobb sportját: merthogy például hokimeccsre ki lehet vinni akár a gyerekeket is – voltak is, szép számmal, minden nap –, itt aztán senki nem bánt senkit, ha netán kikap a kedvenc csapat, akkor is épségben marad a berendezés, legfeljebb szomorkásabb kicsit a szurker a szokásosnál, de bizonyosan nem kell mellé egy rendőrezred hazafelé a metróig. Senkire semmiért nem kell különösebben rászólni, s ha netán két atmoszférával magasabb a nyomás az európai szabványnál a fejekben, akkor is legfeljebb a hangerő nagyobb, amin a csapat valamin röhög... És persze nyugodtan egymás mellé lehet ültetni az angol, az olasz, a japán és a magyar drukkert az arénában is, nem kell négy méteres acélkerítés – mi több, a meccsek után nagyon is belefér egy együttes, maximálisan international sörözés... szóval nagyon is megfelel az ilyesmi a magamfajta korszerűtlen mimóza/pacifista/kozmopolita csökevénynek. Talán az sem véletlen, hogy a magyar válogatott minden meccse telt ház előtt zajlott, ráadásul a jegyek túlnyomó része már hónapokkal a vébé előtt elkelt...

Kőkemény sport a hoki, férfias: minimális kivételtől eltekintve nincs alattomosság, szemtől szemben küzdenek a felek, s a közhiedelemmel vagy a látszattal ellentétben súlyosabb sérülésből is kevesebbet szenvednek el a játékosok, mint sok más sportágban. A mostani világbajnokság mérkőzésein – legalábbis az általam látottak során – komoly sportszerűtlenséget alig követtek el, nem is tudom, a többi mérkőzésen szükség volt-e végleges fegyelmire, vagy egyéb kirívó büntetésre, eltiltásra: tudtommal nem.

Ami pedig a magyar csapat szereplését illeti, úgy gondolom, a bronzéremmel mindenképpen elégedettek lehetünk: a jelek szerint egyelőre ez a csoport a mi biztos helyünk. Kitámadunk, vitézkedünk, emberfeletti erőket mozgatva megnyerünk néhány lehetetlennek tűnő ütközetet, de egy-egy nüansz miatt még maradnunk, edződnünk, pallérozódnunk kell. Szerintem nem baj: számosan lennének maradéktalanul elégedettek ezzel a pozícióval – semmi okunk nincs rá, hogy lehajtsuk miatta a fejünket, ez a mostani is komoly menet volt, lényeges hozadékokkal, fontos tanulságokkal a jövőre nézvést.

Nem mondanám persze azért, hogy minden rendben van a magyar hoki háza táján – már amennyire módomban áll belelátni a rendszerbe. Nem tépkedni szeretném a sebeket, és unásig szajkózni valami szánalmasan lokális fájdalmat: de, bárhogy sajnálom is, én sajnos továbbra sem hiszem el, hogy a nemzeti válogatottban egyetlen dunaújvárosi – s ami ennél sokkal fontosabb: magyar bajnok, MOL-liga győztes – játékosnak sem lehetett, lehet szerepe, helye. Hiszem, hogy ez a nem igazán érthető gesztus nem csupán a DAB, hanem a teljes magyar hoki megszégyenítése, a saját rendszerünk értékeinek semmibe vétele, ami mindenkinek csak kárt okoz, még ha egyeseknek sejthetően kéjes örömöt is jelenthet. Ezúttal se kezdek bele, ki kinek a helyén mire lett-lehetett volna képes: ennek nem is volt, most meg még annyira sincs jelentősége, ráadásul a „ha” az a szó, aminek ilyesfajta gondolatmenetekben nem lehet helye, én is pontosan tudom. Mindezzel együtt is úgy gondolom, példás volt a Dab.Docler drukkereinek hozzáállása, amikor – a lengyelek elleni felkészülési meccsen kiakasztott, nem kicsit szellemes/elegáns szövegezésű molinókat leszámítva – lényegében szó nélkül hagyták a döntést, és sértettség nélkül, lelkesen, szívből buzdították ők is a válogatottat. Mert ők is pontosan tudták, nem a keretbe került srácok okozták ezt a kicsinyességét tekintve nagyon is magyaros, fura és ostoba helyzetet... sőt, ők – jó, mondjuk azt az egy koreai meccset leszámítva – mindent megtettek azért, hogy a legmagasabbra érhessen a csapat.

Ismét egy kitűnően szervezett, olajozottan lebonyolított jégkorong-világbajnokság van mögöttünk: a számos izgalmas (s néhány kínosan unalmas) meccs mellett világszínvonalú körítést is láthattunk napról napra, remek volt a felvezető show, és örültünk a nagyszerű ötletnek, hogy minden nap láthattuk a sportág lelkes utánpótlását – az ország minden szegletéből érkezett gyerekek bemutatóit természetesen vastapssal fogadta a publikum. Sajnos nem mindig lehetett ennyire jó véleményünk az aréna saját személyzetének kiadott felsőbb utasításokról: a ki- és beléptetés szabályai például napról napra, de akár egy napon belül is érthetetlen módon változtak – igazi, a rugalmasságot hírből sem ismerő és tökéletesen felesleges házmesterkedés/hatóságosdi folyt a kapuknál (félreértés ne essék: nem az utasításokat betartó biztonsági kollégákkal, sokkal inkább az azokat kiadó fejetlen fejesekkel volt gondunk), s általában, több területen sem a segítés szándéka, vagy az „azért, mert” ügymenetek egyszerűsítése jellemezte leginkább a különféle háttérmunkáért felelősöket.

De túllendültünk mindenen, és természetesen ez sem tudta elrontani az ünnepet: a szurkolókét meg – mivel ők mindebből semmit sem érzékeltek – pláne nem. Nélkülük, e sok ezer, lelkes, kitartó, jóban-rosszban, megingás nélkül a csapat mellett álló drukker nélkül természetesen mit sem ért volna ez a világbajnokság – tudom, hogy máris megkezdték a visszaszámlálást, mert ők buzdítani fogják kedvenceiket, ott lesznek a következőn, bárhol rendezzék is a világban...

(0 hozzászólás)

„...estére sokkal okosabbak leszünk – ha csoda történik, akár feljebb is léphetünk.” – ezt tegnap hajnalban pötyögtem a gépbe, és részben bejött, amennyiben ma, azaz szombat estére sokkal okosabbak lettünk, és már biztosan tudjuk, amit pénteken még csak hittünk, hogy az olaszok nem kaparták ki nekünk a gesztenyét, így aztán a csoda ezúttal elmaradt, viszont a világbajnokság utolsó mérkőzésén 1-0-ra agyonvertük a japánokat, s ezzel mi lettünk a viadal bronzérmesei. Nincs miért szégyenkeznünk, megtettük, amit megtehettünk.

Amikor délután a híres-nevezetes F1-es bejárathoz tartottam (terveim szerint a be- és kiengedés naponta változó szabályzatáról, kötelező vagy épp tilos karszalagokról, egyéb semmiségekről betámadok még egy kis dolgozattal valamelyik nap), meglehetősen levert angolokkal találkoztam szembe – gondoltam, hogy megkérdezem őket, mi volt a kora délutáni meccsen, de aztán felmértem az erőviszonyokat, és nem szóltam hozzájuk semmit. Ugyanebben a percben kicsit odébb, az F2 bejárat irányából két dél-koreai játékost láttam közeledni, egy harmadikat meg hátulról a hátukra ugrani – ebből már tudtam, hogy Nagy-Britannia búcsúzott (húsz év után) a csoportból, 4-1-re kaptak ki (tegnapi látomásom ezek szerint erre az eredményre vonatkozott, nem a kazah-olaszra).

A délutáni meccsre egészen komoly közönség gyűlt össze: a hazai publikum biztatni óhajtotta az olaszokat, hiszen győzelmükkel magukkal rántottak volna minket az A-csoportba. Nem tudom, volt-e, aki egy percre is komolyan elhitte ezt a variánst, mindenesetre tény, hogy jó darabig ment a szurkolás, időnként zúgott a Forza, Italia – de a mindenre képes magyar tábor idegeneket nem tudott győzelembe hajszolni. S amikor aztán kiderült, talján barátaink ezúttal se a mi kedvünkre korongoznak, a szurkolók egy része mérgesen fütyülni kezdett.

Pedig nem volt ízléstelen a produkció, az olaszok nem csaltak, nem adták oda/el a győzelmet: csak – hiába próbálta egy interjúban Rich Chermonaz, a magyar válogatott szövetségi kapitánya belengetni nekik a veretlenségi motivációt – nem voltak igazán érdekeltek a győzelemben. Az elején még próbálkoztak, több ígéretes helyzetet is kialakítottak, de aztán az első harmad 9. percében egy átlagos lövés kicsorgott Bellissimóról (akiről egyébként is kábé minden kijött), egyenesen az ott ólálkodó Zsajlauov elé, aki nem hibázott – 1-0 a kazahoknak. Préselgettek még a kevéssé éles olaszok, de a második harmad elején egy eladott koronggal Fagyejev indult meg, lövését bravúrral mentette az olasz kapus, de a középre pattanó pakkot Sztarcsenko bevágta, 2-0. Innentől már csak másfél unalmas harmad várt ránk – láthatóan mindkét fél elégedett volt az eredménnyel, eljátszadoztak még, az olaszok időnként megindultak, néha lőttek, a kazahok a gólvonalról is visszahúzták a korongot, csak hogy passzolhassanak még egyet... A végén az olaszok lehozták a kapust, a buli után Sztarcsenko megindult, és bevágta a harmadikat. Szóval nagyban folyt a dolce vita a pályán, azon viszont a harmadik harmad után nem lehetett tovább vita, hogy azonos pontszámmal, de az egymás elleni eredmény alapján a kazahok lettek a világbajnokok, s velük az olaszok a feljutók.

Az esti meccs előtti másfél órában elmentünk megnézni a Sportmúzeum jégkorong-kiállítását – szép volt, érdekes volt, látványos volt. Na... most lehet, hogy csak nekem van már valami fóbiám, ha valaki máshogy látta, szépen kérem, szóljon: szóval... a Fradi kapott egy külön sarkot, a Miskolc egy szép nagy vitrint, plusz kupák, miegyéb... és félreértés ne essék, nem tőlük sajnálom... csak nekünk volt egy olyasfajta kis almáriumunk, mint amiben anyukám tartja otthon a nippeket, hogy pontos legyek, nem is egy teljes üveges szekrény, csak a fele, a másikban az Újpest relikviái kaptak helyet... Egy Horváth András-mez, és pár hasonló érték fért el – megint csak elmondom, mert itt talán még el szabad, a magyar bajnok, ligagyőztes csapatnak, amely talán, kijelenthetjük, a múltban is tett ezt-azt a honi jégkorongért, ennyi jutott a kiállításon. No de biztos megint én értek félre valamit... kanyarodjunk inkább vissza a magyar-japán bronzmeccsre.

Viszonylag jól kezdtünk, mi több: a negyedik percben emberelőnybe kerültünk, s némi ügyes adogatás után Sofron szemből rászúrta – a korong valahogyan átcsorgott Fukufuji kapuson: 1-0. Kétlem, hogy valaki komolyabb összegben fogadott volna rá, hogy ez marad a végeredmény – pedig állítom, nagyot akaszthatott volna. Merthogy a hátralévő 56 percben gól már nem született.

Pedig lehetőség, alkalom mindkét csapat előtt adódott bőven. A mieink annyi ziccert hagytak ki, hogy szinte biztos voltam benne, a villámgyors kontrákat vezető japánok előbb-utóbb megbüntetnek – de ők sokszor pontatlanok voltak, Rajna pedig a kellemetlenebb lövéseket is blokkolta. A második harmad elején, úgy tűnt, megnyugtatóbbra tudjuk növelni az előnyt, Mihály Árpád két szép egyéni akciója azonban koronázatlan maradt. A tizedik perctől volt, hogy szinte egykapuztunk, aztán kissé csapkodóvá vált a játék, mindenki ment, ahogy csak bírt, hátha... de nem. A 16. percben Sofron három méterre állt a kaputól, de nem találta el az elé pattanó korongot. A végső játékrészben a japánok bevetették a keresőfalsot, azaz lőttek mindenhonnan, a nyolcadik percben két-három százszázalékos ziccert is kihagytak – szerencsénk volt, ez az igazság. Azért persze mi is vissza-visszatámadtunk, de a harmad végére mindent kiadott magából a társaság, a japánok mindent elkövettek az egyenlítésért, szinte egykapuztak, az utolsó percben lehozták a kapust, az utolsó másodpercekben úgy tűnt, üres kapus gólt szerzünk, de mentett a vas, majd a japán játékosok, maradt az „agyonverős” eredmény, az 1-0, szerencsére a mi javunkra.

Bronzérmet szerzett tehát a divízió I-ben Magyarország, és ez mindenképpen elvitathatatlan fegyvertény. Kétségkívül fájhat most a Korea ellen könnyedén elhullajtott két pont – de bennem továbbra is kérdés, ha nem így történik, úgy játszunk-e Kazahsztán ellen, ahogy játszottunk? S ők úgy játszanak-e ellenünk? Csupa-csupa ha – kár is foglalkozni vele. A tanulságokat viszont érdemes lesz levonni ebből az egy hétből is: a szakmai stáb nyilván megteszi majd, a magyar jégkorong-válogatott pedig menetelhet tovább, remélhetőleg még fényesebb sikerek felé. És ki tudja: egyszer talán még azt is újra megérjük, hogy a mi (bajnok)csapatunkból is érettnek, erősnek, gyorsnak, felkészültnek talál majd legalább egy játékost a válogatott szakvezetése. Szóval bizakodunk: miközben persze teljes szívből gratulálunk a srácoknak a nagyszerű sikerhez!

(0 hozzászólás)

Izgatottan várta a Papp László Sportaréna közönsége az Olaszország – Kazahsztán összecsapást – hiszen egy esetleges talján győzelemmel megmaradt volna a mieink esélye a feljutásra. Ám, bár kiválóan kezdtek az azúrkékek, a komoly téthez illő módon felnövő kazahok végül 3-0-ra múlták felül az itáliai hokisokat – megszerezve ezzel a világbajnoki címet, s a feljutást.

Az A csoport tehát már a mérkőzés előtt elúszott, tét nélkül mégsem maradt az esti japán-magyar, hiszen a győztes a világbajnokság bronzérmével zárhatta az egyhetes megmérettetést. A meccs pedig kiválóan kezdődött, hiszen az ötödik percben egy emberelőnyben Ladányi lőtte be a kapu elé a korongot Sofronnak, a 20-as lövése pedig valahogy átcammogott Fukufuji lábai között. Nem gondolta volna senki, hogy ez lesz a mérkőzés első, s egyben utolsó, mindent eldöntő találata.

Pedig így lett: hiába vezetett számtalan ígéretes akciót a magyar csapat, nem tudott újból betalálni, s az is igaz, hogy néhány esetben Rajna mellett a szerencse is a mi oldalunkon állt, mindenesetre a lényeg a lényeg: Japánt legyőzve, összességében tíz pontot gyűjtve, a világbajnokság aranyérmesét legyőzve lett végül harmadik a magyar válogatott, ami kitűnő eredmény egy ilyen kemény mezőnyben.

A magyar csapat legjobbjának Hári Jánost választották, míg a világbajnokság All-Star csapatában Mihály Árpád kapott helyet (a legjobb kapus az olasz Dennis, a legjobb hátvéd a japán Keller, míg a legjobb csatár Patrick Iannone lett).

(0 hozzászólás)

Na... Essünk talán túl a nehezén: a péntek esti meccsen Olaszország 2-1 arányban legyőzte válogatottunkat, s ezzel sok minden eldőlt. Például az, hogy ők már biztosan bent vannak az A-csoportban, mi viszont simán már nem juthatunk fel – ha legyőztük volna őket, hátradőlhetünk, mert mindenképpen feljebb lépünk. Esélyeink így viszont immár matematikai jellegűre olvadtak, ami praktikusan azt jelenti, hogy ma, azaz szombat este lényegében kötelező győznünk Japán ellen, a csodához viszont az is kéne, hogy a taljánok a késő délutáni meccsen megüssék a kazahokat. És a fenti latolgatás is csupán akkor lehet igaz, ha minden rendes játékidőn belül történik – az egyéb alvariációk elemzésétől most eltekintenék.

Nekem valami sajnos erősen azt súgja, az olaszok nem fognak szívességet tenni nekünk, ha igazi jóslást akartok, felfújom az arcom, hátha bejön, szóval szerintem 4-1-re fognak kikapni: egyébiránt a papírforma is a kazahok mellett szól, de azért még ebben az esetben se feledjük el, hogy sportról beszélünk, azaz – elvileg – bármi megtörténhet.

A teljes krónikához tartozik, hogy a korai meccsen a szerdai csoda-összecsapáson legyőzött, s ettől érthető módon kissé kiborult kazah KHL-sztárok 4-2-re hozták a Dél-Korea elleni kötelezőt, majd négykor jött két sziget csatája, a japán-brit összecsapás. Láthattuk, hogy a japánok sebessége és akarása – s ezt talán nem árt a fontos szombati mérkőzésünk előtt észbe vésni – elképesztő, úgy gyorsulnak, mint egy sportkocsi, tehát a kontráik életveszélyesek. És nagy kár lenne, ha a pár napja a felkészülésin elért 7-0 maradna játékosaink elméjében: ez egy egészen más történet lesz.

Lövésből lesz a gól: az első harmad 13. percében Hasimoto eresztett meg egy jóízűt a kék vonalról, be is akadt. Aztán a második játékrész felénél Weaver hibájából emberhátrányos helyzetben Ueno robogott végig a pályán, és beverte a ziccert, 2-0, majd a záró fertály elején egy szépen végigvitt akció végén Osawa emelt a hálóba. Hamarosan szépítettek az angolok, de a 10. percben Kuji jól eltalált lövése ismét a brit hálót zörgette, s ezzel kialakult a 4-1-es végeredmény. Hiába mondta hát Danny Meyers még vasárnap kis interjúnkban, hogy bármi megtörténhet – velük annyi történt, hogy megszerezték negyedik vereségüket is, és búcsúznak a csoporttól.

Hét óra környékére ismét szépen megtelt az aréna: mindenki tisztában volt vele, mekkora a tét. Kissé elfogódottan kezdtünk, az olaszok pedig irányították a játékot – a harmadik percben Rocco suhintott takarásból, be is akadt, 0-1. Meg kell nyugodni – hajtogatták sokan a lelátón, igen ám, de az ellenfél nem nagyon óhajtott időt adni erre. Mégis mutatkoztak biztató jelek: kezdtünk feloldódni, Vas János jó lövéssel vétette észre magát, s több ígéretes akciót is sikerült felépítenünk. A hetedik percben emberelőnyhöz jutottunk – Ladányi hátulról, találomra lőtte a pakkot a kapu előtti csődületbe, az Mihály elé csorgott, ő pedig bombagólt akasztott az olasz kapuba: 1-1. Kell-e mondani: nyolcezer ember tombolt, feléledtek a remények, meccsben maradtunk.

Sebességet váltott az olasz csapat, s kemény ütközésekkel is próbáltak megtörni, a harmad felénél Scandella és Horváth akadt össze kissé – ment az adok-kapok, de nem játszottunk alárendelt szerepet, tartottuk a lépést, bár időnként a védelemben érezhető volt némi kapkodás. Bartalis viszont villogott, kihasználta gyorsaságát, és szép helyzeteket dolgozott ki, Hári is többször mutatta meg, hogy veszélyes dolgokra képes, Sofron ezen az estén inkább a zavarásban, korongszerzésben jeleskedett, de képtelen volt normálisan lekezelni a kapott forintos pakkokat. A 18. percben Vas Jankó kígyózott át az olasz csapaton, gólt ugyan nem, de egy kiállítást kiharcolt.

Álmosan kezdtük a második felvonást, de hamar fel kellett ébredni: már a második percben majdnem gólt kaptunk. Az olaszok úgy tüzeltek, mint gondos kiskerttulajdonos tavasszal, de észnél volt a védelem, és Szuper ismét fantasztikusan együtt élt a játékkal. Tokaji kapcsolt le egy pompás olasz passzt, hatalmas vetődéssel – ha nem éri el, szinte biztosan gólt kapunk belőle. Magosi – aki egyébként szintén ragyogóan játszott, és többször is nagyon közel járt a gólhoz – hibátlan átadását a kapussal szemközt álló Nagy Gergő sajnos nem tudta megszelídíteni, pedig... Így is a mi perceink következtek: támadást támadás után vezettünk, jól játszottuk az emberelőnyöket is, de egyszerűen hiányzott a szikrányi szerencse a gólhoz. Az olaszok is érezték, hogy gondba kerülhetnek – ölték a játékot, ahogy csak tudták, nem tagadták meg magukat, színészkedtek, hergelték a mieinket, s ki is húzták a harmadot kapott gól nélkül.

Napi bölcs jóslatomat a harmadik harmad előtt jegyeztem be a kockásba: „Ha mi lövünk egyet, jók lehetünk, ha ők, vége.” A játékrész elejét jól megnyomtuk, a nyolcadik percben Benk passzából Bartalis csak centikkal pödörte mellé. Hátrányba kerültünk, a fergetegesen buzdító közönség is érezte, hogy mindent be kell vetni: tízezer decibelen harsogott a Ria-Ria-Hungária, de sajnos hiába – a 11. percben, öt másodperccel a kiállítás lejárta előtt Iannone kapta a feladást, s védhetetlen lövéssel mattolta is Szupert. 1-2.

Menni kell tovább, leszegett fejjel – tudták ezt a srácok is, nyomták is, teljes erőből. Szuper védett spiccvassal egy lehetetlen üreskapus pöccintést a 13. percben, s ekkor, emberhátrányban már érezhető volt, hogy nagyon elfáradtunk. Az utolsó két percben Rich Chernomaz, a magyar válogatott kapitánya lehozta kapusát, hat emberrel támadtunk, végül Vas Marci nagy lövésénél hördülhetett fel utoljára az egyenlítést áhító szurkolósereg, aztán megszólalt a duda.

Ez van: természetesen nem örülünk neki, de búslakodni, pláne szégyenkezni sincs okunk, a csapat hozzáállása, elszántsága, akarása, azt hiszem, megkérdőjelezhetetlen volt, mindent kiadtak magukból. A második harmadot egyértelműen mi irányítottuk, s a másik kettőben se macska-egér harc folyt. És ne feledjük: nagyon nem gyenge csapat ám ez az olasz sem... Egy kis mázli azért igazán ránk fért volna: ha a sok helyzetünkből csak egy beakad, és nem nekünk kell futni az eredmény után, ráadásul épp a rutinróka taljánok ellen, máshogy is alakulhatott volna. De ez már a múlt: estére sokkal okosabbak leszünk – ha csoda történik, akár feljebb is léphetünk. Tragédia viszont akkor se ér minket, ha maradnunk kell – talán nem nagy szentségtörés, ha azt mondom, ezzel a válogatottal egyelőre inkább ez a mi helyünk...

(0 hozzászólás)

Nem kezdődött túl fényesen a mérkőzés, hiszen alig telt el két perc, s máris rezdült Szuper kapujának hálója: egyenlő létszám mellett az ex-fehérvári Borgatello korongja kötött ki Rocco előtt a kapuelőterében, aki éles szögből Szuper mammutjai között talált rést, s juttatta vezetéshez az olasz válogatottat. Szerencsére a gól nem törte meg a mieinket, hiszen valamivel több mint három perccel később egy emberelőnyben a kapu előtti tömörülésből kikecmergő korong épp Mihály Árpád elé került, aki nem teketóriázott, hanem inkább bődületesen nagy gólt akasztott Dennis kapujába.

Aztán jött a második játékrész, aminek az elejét és a végét inkább a kék-fehérek, a nagyobbik részét viszont egyértelműen a magyarok uralták, s bár több óriási ziccer is kialakult, élni egyikkel sem sikerült – mindig odaért egy bot, vagy épp a korong rakoncátlankodott, ha pedig egy lövés mégis eljutott volna a hálóig, még ott volt Dennis, aki a magyar mérkőzés után négy meccsen három gólt kapott összesen!

1-1-el érkeztek tehát a csapatok a záró húsz percre. Sokáig nem tört meg a gólcsend, aztán egy emberhátrányban Iannone kapta középen a pakkot, s bődületes gólt akasztott az olaszok elleni is ihletett formában védő Szuper Levente hálójába. A maradék kilenc percben még egy hátrányt ki kellett védekeznie a mieinknek, s bár a végén Szuper helyét is mezőnyjátékos vette át, egyenlíteni már nem sikerült.

Ezzel tehát eldőlt, hogy Olaszország már biztos továbbjutó. Az, hogy Magyarország jövőre A csoportos lesz-e, a holnapi mérkőzések végeredményétől függ – egy biztos, a sorsunk már az olaszok kezében van, ha ők legyőzik a kazahokat, mi pedig ezután megverjük Japánt, másodikként feljutunk. Lesz tehát miért szurkolni…

A mérkőzés után a Franciaországban légióskodó dunaújvárosi csatárt, Vas Jánost kérdeztük.

- Az olaszok elleni mérkőzés keményebbnek tűnt, mint a kazahok elleni... Belülről is?

Vas János: - Keményebb, nehezebb volt valóban, de ezt tudtuk előre. A kazah csapat individuálisan nagyon jó, technikailag sokkal jobbak, mint mi, vagy az olaszok, de ez az olasz csapat ettől függetlenül kiválóan van összerakva Védekezésben koncentráltak, alig-alig hibáznak. A legfontosabb náluk a csapatmunka: egyértelműen a csapatszellemre építenek, s ahogy látszik, minden meccsen hozzák, ami a győzelemhez szükséges.

- Nagyon szoros meccs volt, amit aztán az olaszok mégis megnyertek egy góllal. Megérdemelték?

V. J.: - Szerintem végig partnerek voltunk. A második harmadban szerintem föléjük nőttünk, több kiállítást is kaptak a középső játékrészben. Ott kellett volna találnunk egy gólt, és akkor 2-1-el fordulva talán egy kicsit sikerült volna őket kizökkenteni, felidegesíteni. Sajnos nem így alakult, a végén pedig nekünk lett több hátrányunk – ebből született a győztes találatuk is.

- A taljánok már biztosan bejutottak az A csoportba, de még a mi esélyeink is élnek...

V. J.: - Így van, így van. Azok a csapattársaim, akik ismernek az olasz fiúk közül párat, beszéltek is velük, hogy mindenképpen nyerjenek a kazahok ellen. Tényleg nincs még semmi veszve, de ezzel nekünk nem szabad egyelőre törődni. Készülünk Japán ellen, ott is mindent meg kell majd tennünk a sikerért.

- Az sem lesz könnyű menet – a Jégpalotában játszott felkészülési meccs végeredményéből, a 7-0-ból hiba lenne kiindulni.

V. J.: - Persze, az csak egy barátságos, bemelegítő mérkőzés volt. Tudjuk jól, hogy ugyanazt a mentalitást képviselik, mint Dél-Korea, de talán egy kicsit még technikásabbak, gyorsabbak a japánok. Senkit nem szabad félvállról venni, úgyhogy száz százalékkal kell készülnünk – elsősorban fejben. Úgy kell pályára lépnünk holnap is, mint tettük a kazahok és olaszok ellen.

Rich Chernomaz, a magyar válogatott szövetségi kapitánya a mérkőzés utáni sajtótájékoztatójában elmondta, hogy az olaszok nagyon fegyelmezetten, a taktikát betartva játszottak ellenünk. Sokszor késztették a mieinket arra, hogy eladják a korongot, remekül támadtak le, ami rengeteg energiát emésztett fel a védelmünkben. A kanadai edző azt is hozzátette, hogy ezzel együtt nagyon büszke a magyar válogatottra, hiszen amit kért a fiúktól, azt teljes odaadással, legjobb tudásuk szerint igyekeztek véghezvinni. Chernomaz elmondta még, nagyon bízik abban, hogy az olaszok önbecsülése és büszkesége előkerül majd a kazahok elleni meccs előtt, s a világbajnokság aranyérmére hajtanak majd az azúrkékek. Mint mondta, ismeri Tom Pokelt, az itáliai válogatott szövetségi kapitányát, tudja, hogy tiszteli a hokit, s biztos benne, hogy a hibátlan mérlegre fogja majd sarkallni a csapatát. Rich Chernomaz azzal zárta a tájékoztatóját, hogy a világbajnokságnak még nincs vége!

(0 hozzászólás)

Tessék, csak tessék, most már tényleg rendelhető nálam a pénzenergia, továbbá rontást adok-veszek, és jósolok bármiből, bárkinek, akciósan, nagyobb tétel esetén kedvezmény. Nem vagyok kókler, nem is először bizonyítom – nos, hétfőn éjszaka, a Dél-Korea ellen csúnyán elveszített mérkőzés után például ezt találtam leírni akkori dolgozatom záró gondolataként: „... legyen az a kicsit debilen derűlátó opciónk, hogy tán épp az kellett hozzá, hogy szerdára maxon lobogó tűzbe jöjjünk, hogy ilyen ostobán megverjük magunkat. Hogy sokadszorra is elhisszük, megvan, le lehet állni, ki lehet engedni, vissza lehet venni. De kár lenne tovább rágódni ezen: most igyunk pár nagy korty vért, utána pedig együnk kazahokat nyersen, filézve. Ez lenne a szerdai menü: nem kis falat, úgyhogy nagy étvágyat kívánunk, fiúk!”

Nos hát, boldogan mondhatom, farkaséhesen csúsztak jégre szerda este fél nyolckor a magyar válogatott játékosai – és nagyjából két órával később jóllakottan és elégedetten korcsolyázhattak le: ha nem is filézve, de nagy szerencsével, akarással és koncentrálással legyűrték a lényegében KHL-játékosokból álló, abszolút favoritnak számító kazahokat. Bizony: ez a sport, srácok – hétfőn azt láthattuk, sajnos; szerdán meg azt, szerencsére bármi megtörténhet. És, ahogy mondtam, tartom: megeshet, hogy a szerdai megabravúrhoz kellett a hétfői megapofon. A lényeg, minden bölcselkedésen innen és túl: Kazahsztán – Magyarország: 1-2. Uramisten, de jó leírni...

A déli Ázsia-kupán Japán 6-5-re legyőzte Koreát, állítólag parázs kis összetűzés volt. Négykor megnézzük az olasz-angolt, utóbbiaknak szurkolnánk, ha lenne értelme – de nagyon nincs... A hétfői brit-kazah meccshez hasonlóan erre is ki lehetett volna hozni a kóros álmatlanságban szenvedő betegeket, úgy szundiznának, mint az édes tej, időnként ki kell támasztani a szemhéjamat. Elég boldog lennék, ha pénteken este ugyanezen a fordulaton játszana ellenünk a talján team, de sajnos nagyon is jól látom, hogy nagyjából harminc százalékon pislákolva verik bucira és 5-1-re az angolokat, akik ezzel megkapják a harmadik zakót is. Hiába mondta egyik védőjük, Danny Meyers vasárnap, hogy bármi megtörténhet – velük már nem nagyon fog semmi jelentős ezen a vébén.

A szintén felejtős harmadik harmad előtti szünetben, az aréna előtt fontos mondat hangzik el Miki barátom szájából, muszáj azonnal rögzítenem, már az esti mérkőzés esélyeit latolgatjuk bőszen: „Előbb fogják Attila sírját megtalálni, mint a kazahok a korongot...” – mit mondjak, optimista hozzáállás, nevetünk, igencsak nevetünk, de azért titokban alighanem mind arra gondolunk, láttunk mi már elég sok mindent, ugyan miért is ne lehetne megjátszani a lehetetlent...

Balogh Tomi, aki mellettem nézi a meccset, előzetesen azt kívánná, legalább tíz percig ne kapjunk gólt. Boda jr. még a felfelé úton közölte, elégedett lenne egy tisztes, két-három gólos vereséggel is, azt mondja, ez a realitás. Mindenkinek igaza van: kicsit tán még azoknak is, akik hétfő éjjel és kedden leszedték a keresztvizet lényegében mindenkiről, aki csak a válogatott környékén valaha feltűnt; akik a bérletüket kínálták olcsón eladásra; akik szentül fogadták, egy meccsre se jönnek többé. Aztán... ahogy a telt-telt házat elnézem, a háborgó szurkolóknak is jót tett a pihenőnap, és senki nem tépte szét a jegyét, inkább eljött. És milyen bölcsen tették...

Hagyományosan jó a show most is, lányok jégtáncolnak, pörögnek-forognak a színes fények, jó, a Scorpions és a német rock nekem továbbra is... izé... Rock You Like A Hurricane... na... ez legyen a legnagyobb baj, de tényleg...

A második percben már pendül a vas Szuper mögött, pár másodperc félgőz után kőkeményen bekezdenek a kazahok, lőnek mindenhonnan, mint a partizánok, nem is akárhogyan, de két perccel később már mi is kísérletezünk, kétszer is, ígéretesen. A 9. percben Kovács Csaba hagy ki egy ajtó-ablak helyzetet, nem sokkal viszont később fórba, majd negyven másodpercre kettős emberelőnybe kerülünk... Szépen próbálunk élni a lehetőséggel, öt nagyon nagy helyzetünk is adódik, de sajnos mind kimarad. Cseppet se játszunk alárendelt szerepet, de kétségtelen, az ellenfél egy-egy villanásánál piszkosul kell a szerencse is. Ahogyan szerencsés az is, hogy alaposan túlkombinálnak mindent, a gólvonalról is visszahúzzák egy passzra, hogy szebb legyen... És Szuper Levente... aki bomba formában van, kivédi a szemüket is ezen az estén, egyszerűen mindent fog. A harmad végét is alaposan megnyomják a kazahok, lőhetnének vagy hármat, de valahogy megússzuk. 0-0. Fújunk egyet.

A második játékrész elején ismét Szuper villog, nem is egyszer, aztán kivédekezünk egy hátrányt is – a nyolcadik percben a kazahok pirosra forgatják a turbót, kezdik unni, hogy nem az van, amit elképzeltek, dűlőre akarják vinni a dolgot: de mi nem vagyunk partnerek ebben. Pár perccel később kis infarktus: egy lövés átjut Szuper alatt és a vasról vágódik ki – a bírók videóznak egyet, újraindulnak a szívek, nem gól. De a tizennegyedik percben szerencsére igen: Mihály Árpád kap remek átadást Vas Mártontól, és bal szélről irtózatos gólt akaszt a rövidre – robban a csarnok, 1-0 ide!!! „Na most mi lesz?” – kérdezem hű jegyzetfüzetemtől: a kazahok megadják a választ, stílust és ismét ritmust váltanak, s hamarosan, egy emberelőnyös helyzetből, Sztarcsenko révén ki is egyenlítenek. 1-1-gyel fordulunk a végjátékra – kérdés, van-e még tartalékunk, mert nekik biztosan van.

Határozott egymásnak feszülés jellemzi a harmadik harmad elejét – szép akciókat vezetünk, és az ő kontráik is életveszélyesek, de nincs gól se itt, se ott. Aztán Troscsinszkij botja eltörik, ő meg nem dobja el azonnal a csonkot – ezért bizony két perc jár. „Bárcsak ez lenne az...” – álmodom rögtön a kockás lapon, és bejön: Tokaji Viktor lövésébe belevetődnek, de eljut a kapuig, ahol Nagy Gergő kapcsol először, lecsap a szabad korongra, és bekotorja – 2-1!!!! Őrültekháza a csarnokban – a csodálatos közönség amúgy is egy másodperc szünet nélkül tombolja végig az egész mérkőzést, alapon is fergeteges a hangulat... no de most... ez tényleg leírhatatlan.

Tizenkét perc van vissza. Tizenkét halálos perc, ez Szentiványi Jenő pompás Delfin-könyvének címe, alighanem csak azért jut eszembe, önvédelemből, hogy lázas agyam nehogy lobot vessen... Hosszú lesz, jaj, de elképesztően hosszú... Vad támadásokkal rontanak ránk a kazahok, ám Szuper vezérletével hősiesen védekezünk. A játékvezetők, akik egyébként ezúttal nincsenek épp a helyzet magaslatán, előbb Vas Jánost küldik ki, őrjítő két perc jön, Magosi kétszer egymás után fekszik a kőkeményen meglőtt korong elé, utána még fel is áll, és siet védekezni – na, ez az általános hozzáállás, de mondjuk most csak neki fáj piszkosul. Kiegészülünk, öt perc van vissza, amikor Benk véletlenül kiüti a korongot, és őt is kiküldik... pffff... hihetetlen pech... Erőnk utolsó cseppjeit éljük fel, de ezt is kibírjuk kapott gól nélkül, sőt, Sofron iramodik meg szólóban, kimarad, de gáncsolják, emberelőny nálunk... 2.19 van vissza, azaz 19 másodpercük lesz, hogy lehozzák a kapust...

Taktikusan, okosan játsszuk a hihetetlen izgalmakat hozó utolsó másodperceket, a végén fürgén le is korcsolyázik Kolesznyik a kapuból, de már hiába: a világbajnokság alighanem legnagyobb meglepetése megszületik, Magyarország 2-1-re legyőzi Kazahsztánt.

S ezzel – szerencsére – már itt is az újabb lecke. Pénteken ugyanis a nagyon technikás, eddig hibátlan mérlegű olaszok következnek a táncrendünkben – akik, nem is kérdés, mindent megtesznek majd, hogy ledaráljanak minket. De, mint szerdán is láthattuk, ha akarjuk, ha elhisszük, ha megcsináljuk, bármire képesek lehetünk... ráadásul mellettünk szól az a tény, hogy mi minden tekintetben közelebb vagyunk az olaszokhoz, mint a kazahokhoz... Ja, és itt a mai pihenőnap, amikor ismét szépen át lehet mindent gondolni, beszélni, mantrázni, lehet egyet szusszanni is. Aztán holnap, szép higgadtan, de duzzadó önbizalommal, a fantasztikus közönség eksztatikus szurkolása mellett odaállhatunk, és megmutathatjuk, mire vagyunk képesek. Én azt mondom: mindenre. S ha azt a meccset sikerül hozni... de ne, ne is gondoljunk ennyire előre: majd ha meglesz, álmodozhatunk. Ébren is akár.

(0 hozzászólás)

Kiegyenlített játékot hozott a világbajnokság favoritja ellen játszott mérkőzés első harmada. Bár egy kettős előny is adódott a mieink előtt, élni nem sikerült vele, igaz a másik oldalon is maradtak ki óriási helyzetek.

A második harmadban aztán tizennégy percet kellett várni, s felrobbant a Papp László Sportaréna: Vas Márton remekül vitte be a támadó harmadba a korongot, majd kiválóan passzolt a szélen érkező Mihály Árpádnak, aki a bedobó körből tüzelt Kolesnik kapujára, a veterán KHL-es hálóőr pedig tehetetlen volt a magyar válogatott 23-asának kísérletével szemben. Sajnos nem tartott sokáig az öröm, hiszen egy emberhátrányban szerencsétlenül értünk koronghoz, ami a kapu előtt visszatáncolt Starchenko botjára, aki pedig az üresen maradt kapuba bombázott közvetlen közelről.

1-1-el vonultak a csapatok szünetre, ami kiváló eredménynek tűnt. A záró játékrészben aztán újra emberelőnybe került a magyar csapat, s Tokaji távoli lövése végül a hálóban kötött ki. Ekkor azonban még vissza volt közel tizenhárom perc. Érezhetően magasabb sebességi fokozatba kapcsoltak a kazahok, ám Szuper zseniális formájának, s az önfeláldozó védekezésnek köszönhetően nem sikerült egyenlítenie a posztszovjet csapatnak.

A mérkőzés legjobbja a győztes gólt szerző Tokaji Viktor lett, míg a közönség kedvence az a Szuper Levente, aki 40 lövésből 39-et hárított (köztük óriási ziccereket, s még nagyobb távoli bombákat)!

Egy nap pihenő után az eddig hibátlan Olaszországgal mérkőznek a magyarok!

A Kazahsztán elleni meccs után a magyar válogatott 14-esét, Pozsgai Tamást kaptuk mikrofonvégre:

- Ennyit számít egy szünnap?

Pozsgai Tamás: - Biztos, hogy sokat számított, hogy tudtunk egyet pihenni, át tudtuk gondolni a dolgokat. Volt mit átgondolni… Ha így játszottunk volna Korea ellen, akkor nem lett volna kérdés, hogy mi a végeredmény. Most azon vagyunk, hogy ugyanezt a szisztémát tovább tudjuk vinni a következő meccsekre.

- Ez a siker körülbelül a koreaiakéhoz hasonlítható, nem?

P. T.: - Így van. Az ő győzelmük is nagy bravúr volt, s úgy gondolom a mienk is. Nagyon remélem, hogy sikerül a maradék két meccsen is három ponttal elhagyni a jeget.

- Jó ómen, hogy újra szünnap következik az olaszok elleni meccs előtt.

P. T.: - Tényleg örülünk, hogy szünet következik, mert a kazahok ellen rengeteg energiát fektettünk a játékunkba. Holnap minden erőnkkel azon leszünk, hogy minél gyorsabban regenerálódni tudjunk. Lesz egy átmozgató edzésünk, ott még tökéletesítjük majd ezt az új taktikát. Újult erővel, s ugyanúgy, mint a kazahok ellen szeretnénk nekimenni az olaszoknak is.

- Kívülről ez a mai meccs bitang kemény volt. Belülről milyen volt a KHL-esek ellen játszani?

P. T.: - Természetesen belülről is egy nagyon nehéz meccs volt. Az elején mindig 50-50 százalékkal mennek ki a csapatok, 0-0-val kezdődik minden meccs, de azért azt mindenki tudta, hogy az összes játékosuk, néhány kivétellel a KHL-ből jött. Azt a szintet, ahol ők játszanak, meg ahol mi, elég nehéz összehasonlítani. Az összes támadásuk, a kontráik mind-mind életveszélyesek voltak. Nagyon ügyes, technikás játékosaik vannak, kiválóan korcsolyáztak. A szív és a csapatmunka diadala volt ez a mai győzelem!

(0 hozzászólás)

A következő három játékos, Per-Johan Axelsson, Fredrik Sjöström és Mikael Johansson kiváló kapcsolatot ápol Stephan Lundh-dal, s mindhármuk szerződése lejárt, tehát szabadon igazolhatók, akár az EBEL-ben induló Docler Budapestbe is. A nagyszerű északi csatárok a következő évben az EBEL-gárda meghatározó tagjai lehetnek...

Mikael Johansson huszonhét éves univerzális csatár, hiszen mind center poszton, mind szélsőként megállja a helyét a háromszoros Elitserien győztes játékos. A legutóbbi szezont a Farjestadban befejező Johansson-t 2003-ban a Detroit draftolta. Az AHL-ig jutott a tengerentúlon, de igazán meghatározó eredményeket hazájában, a svéd top ligában ért el: 434 meccsen lépett pályára, s összesen 240 pontot termelt.

Fredrik Sjöström harminc éves lesz. A szélső kiváló korcsolyázásáról, s hihetetlen sebességéről ismert északon és a tengerentúlon egyaránt. A svéd utánpótlás válogatottakat megjárt csatár 2003-ban került be az NHL-be. Hét szezont húzott le a világ legjobb ligájában, 506 mérkőzésen lépett pályára, s 106 pontot termelt. Emellett az Elitserienben is játszott néhány szezont: 148 meccs alatt 28 ponttal gazdagította csapatait. Az észak-amerikai második ligában, az AHL-ben pedig 105 mérkőzésen 48 pontot szerzett. A nemzetközi színtéren is bizonyította tudását, hiszen a svéd válogatott csapatával ezüstérmet szerzett a 2004-es világbajnokságon. A szakemberek (ideértve Stephan Lundh-ot is) véleménye, hogy egy kőkeményen dolgozó, intenzíven játszó, jól ütköző és védekező csatár Sjöström.

A sort a harmincnyolc éves szélsőből lett centerrel, P. J. Axelssonnal zárjuk, aki a három játékos közül a legkiválóbb múlttal rendelkezik. A Boston Bruins csapatában, az NHL-ben, tizenegy szezont húzott le: 2009-ben hagyta ott a bocsokat, s tért vissza Svédországba. A tengerentúlon 851 mérkőzésen lépett pályára, s 311 pontot termelt összesen. A svéd top ligában 393 meccsen húzott korcsolyát a csatár, s 162 ponttal segítette adott csapatát. Emellett a svéd válogatottban is gyakran megfordult, ezt jelzi két-két bronz és ezüst a világbajnokságokon, illetve az olimpiai arany is. A nemzetközi porond mellett nyert még svéd bajnoki ezüstöt és aranyat is.

Úgy gondoljuk, hogy az ilyen kategóriájú játékosok jelentenék az igazi erősítést a tervezett EBEL-csapatban. Stephan Lundh azt mondta, hogy olyan top bajnokságokban játszó játékosokat szeretnénk majd a Docler Budapest gárdájába, akikben él a versenyszellem! Mint mondta: győzteseket keresünk!

(1 hozzászólás)

Merthogy amikor a harmadik harmadban az ázsiaiak 4-4-re egyenlítettek (4-1-ről), felírtam még egy mondatot hűséges kockás laptopomba... de ezt majd később, tartsuk meg szépen a lineáris történetmesélés rendjét.

Jó kis hokira készültünk: szépen, időben fel is értünk a késő délutáni angol-kazah meccsre (a korain az olaszok simán, 4-1-re paskolták Japánt), melynek első harmadában a szép számban érkezett brit szurkolók számomra egyvalamit mindenképpen bizonyítottak: a monotóniatűrő képességük egészen lenyűgöző. Nagyjából tíz percen keresztül egyfolytában, megszakítás nélkül, ugyanarra a ritmusra/dobszóra skandálták ugyanis, hogy „Let’s go, Britain, let’s go...” – csak ezt, csak ugyanúgy, egy hangszínen, mintha fonográfról ment volna... de biztosan ebben is van valami szép, mint a marhaszív-pudingban, csak a felismeréséhez szigeten hasznos születni. Mellesleg az is lehet, hogy csak a meccs unalma ragadt át a közönségre – bevallom, időnként attól tartottam, a játékosok elalszanak, és álmukban nekikorcsolyáznak a palánknak, amiből csak csúnya baleset lesz, bár a sebességük ez esetben aligha ölt volna. De a hordágy mégsem ezen a mérkőzésen gurult a jégre...

Az első harmad végén mindenesetre húsz másodperc alatt, két horkantás közt kétszer villantak félálomban a kazahok, ettől a két góltól viszont, úgy tűnt, csak romlott az összhatás, az angolok ugyanis láthatóan végleg kiszerettek a jégkorongsportból, a kazah csapat pedig ellencsapásként a második harmadtól nagyjából olyan tempót „diktált”, mint ha a nyávolypölöskei cérnagyár nyugdíjasotthonának ificsapata ellen játszanának. Aztán volt még egy kis lagymatag parasztkodás oda és vissza, előfordult, hogy három brit ült a büntetőpadon egyszerre, aztán... aztán a harmadik harmad elején saját kezünkbe vettük a sorsunkat, szépen felálltunk és kimentünk az aréna elé, mert ami sok, az sok. Elmondásból tudtuk meg, hogy 5-0 lett a vége, szerintem az utóbbi tíz év egyik legszarabb jégkorongmeccse volt, sajna ilyen is van.

Jött a nagyszünet, s mert mindenünk a változatosság, visszamentünk ugyanoda gyrosozni, a Kerepesire, ahol vasárnap voltunk – és persze tök ugyanazt ettük, lásd mint fent. A kellemes kora esti napsütésben magam sétáltam még egyet az úgynevezett szurkolói faluban, ami – vázlatosan – egy bazi nagy sörsátorból, kivetítőkből, különféle kinti itatókból meg egy kis színpadból áll, amin épp Palkovics Krisztiánt faggatták kedélyesen, milyen is a csapat körül menedzselni. Bámészkodtam még pár percet, a szurkolók, mint rendesen, ezúttal is kiváló hangulatban várták az esti meccset – vasárnap, ha nem is irtózatos magabiztossággal, de vertük az akkor még nem unatkozós angolokat, szerintem túl sok kétség nem volt senkiben, hogy Dél-Koreát rendesen két vállra vágjuk. És én is reménykedtem, erősen. Mert ugye az azért sejthető, hogy a kazahok szerdára kialusszák magukat, és abban az esetben nálunk is elkel majd az éberség. És csak azért fogalmazok ilyen finoman, mert alaptulajdonságom az optimizmus, és nem szeretnék károgni vagy pánikot kelteni.

Ismét nagy fény-, dob- és általános show indította az estét, ebbe a részbe ismét lehetetlen belekötni – mondjuk azért ha van egy félóra, meg lehetne nézni pár csatlakozást a hangosítási rendszerben, mert időnként van pár olyan reccsenés, mint a dercemurányi italboltban, a zenés-táncos végén, amikor DJ Porszívó hajnali háromkor elfelejti levenni a mastert, mielőtt kihúzza a háromezres mélyládából a jack-et.

„Na, nézzük!” – e remekbe szabott mondat lejegyzésével indítottam az eseményt. Hát, majdnem néztem is, nagyot, mert pár másodpercet mintha még az öltözőben töltöttek volna a srácok – de aztán a második percben Sikorcin remek megoldással nyeste a rövidbe a pakkot, másfél perccel később pedig Bartalis fonákja sült el: na, 3.30, 2-0, ez így rendben. És egy perccel később majdnem még egy, tízzel később pedig Hári János nem hazudik, hanem a sarokba bombáz, 3-0. Egykapuzunk, parádézunk – jó, jó, van egy-két kontrájuk, de inkább csak az izgalom fenntartására. „Még fórban se nagyon tudnak mit kezdeni...” – írom gőgösen a noteszbe.

A szünetben jönnek a minik, Vlado vezényletével a mieink is itt vannak. Léderer Ákos – akiről nem szeretnék semmi rosszat írni, de így meg elég nehéz bármit is – a Lelkesen Minden Szót Nagyon Hangsúlyozó Kommentátor a szokott bemutató játék végén ismerteti a résztvevőket, és bemondja a mieinket, azaz a Dab.Doclert is, hozzátéve, „azt gondolom, ez az egyesület mindenkinek ismerős.” Nos hát... ja... valóban, Ákos: rebesgették a csapat nevét, amikor magyar bajnok és MOL-Liga győztes lett az idén, de szóra se érdemes, csak úgy eszembe jutott, na. Nekem legalább eszembe jutott. Na, már megint hol tartok... stop.
A második harmad ötödik percében kapunk egyet, na bumm, belefér. Kezdünk ütközni, egyre intenzívebben, megy az adok-kapok rendesen, aztán alig egy perccel később Bartalis tálal Vas Jankónak, aki köszöni szépen, és beveri – 4-1, helyreállt a világ rendje. Gondolom én. Meg a B-közép: jön az Ó, Riviéra, sok boldog ember... kezdetű dal, így is van jól. Magó villan, kétszer is, „PARÁDÉ”, írom, szegény koreaiak ki se tudják ütni a harmadból, ha most kéne tippelnem, 8-1-et mondanék.

Jön a záró felvonás. Sajna nem jól indul. Az első percben, hátrányban kapunk egyet, 4-2. „Nem kéne szorosabbá tennünk...” figyelmeztetek bölcsen egy macskakaparásos kommenttel, aztán elmegy vagy öt perc egy leszakadt matrica visszacelluxozásával, a csapatok melegítgetnek, kész, folytatódhat – sajnos folytatódik is, egy gyors kontra, kettő az egyben sima sika, 4-3. Nagy Gergő ütközik egy koreaival, akit sajnos hordágyon kell levinni a pályáról. És a 11. percben majdnem engem is... Gőzt kiküldik, és megkapjuk az egyenlítő találatot – 4-4. Na. A harmad végére valaki azt mondja mellettem: „Elfogytunk” – és nem nagyon tudnék vitatkozni vele. Három perccel a vége előtt majdnem kapunk még egyet, de mégsem, hosszabbítás. A harmadik percében ezt jegyzem be: „Büntető lesz és bukjuk.” – és remélem, hogy azt írhatom majd, ez legalább nem jött be, megússzuk egy pont elhullajtásával. De nem. Az első koreai belövi, Vas Marci is. A második kísérletet Rajna fogja, de Ladányi is kihagyja. A harmadik emberük könnyedén beveri, Sofroné kimarad. Egy pont, platty.

Innen legalább egyértelmű: három meccset kell nyernünk – sorrendben szerdán Kazahsztán, pénteken Olaszország, és szombaton Japán ellen. Hm. Lesz min elgondolkodni a mai szünnapon a srácoknak és a vezérkarnak. Meg persze nekünk, hozzá nem értőknek is: mondjuk legyen az a kicsit debilen derűlátó opciónk, hogy tán épp az kellett hozzá, hogy szerdára maxon lobogó tűzbe jöjjünk, hogy ilyen ostobán megverjük magunkat. Hogy sokadszorra is elhisszük, megvan, le lehet állni, ki lehet engedni, vissza lehet venni. De kár lenne tovább rágódni ezen: most igyunk pár nagy korty vért, utána pedig együnk kazahokat nyersen, filézve. Ez lenne a szerdai menü: nem kis falat, úgyhogy nagy étvágyat kívánunk, fiúk!

(0 hozzászólás)

Nagyszerűen kezdte az első harmadot a vébé második napján a magyar válogatott: Sikorcin tűpontos kapáslövésével már három perccel a kezdés után a piros-fehér-zöldeknél volt az előny. Sőt, két perccel később Bartalis kiváló korongot kapott Sofrontól, s a fiatal, Svédországban légióskodó csatár nagyszerűen, köténybe lőve a pakkot duplázta meg a vezetést. A játékrész közepén, a tizennegyedik percben aztán Hári János is bemutatkozott Eum kapusnak, s ezzel már háromgólos előnnyel mehettünk szünetre.

A második harmad aztán kiegyenlített játékot hozott: tíz-tíz kapuralövést eresztett meg mindkét csapat, s ebből egy-egy gól született. Előbb a huszonhatodik percben Kwon hozta közelebb a koreaiakat, majd egy perccel később Vas János állította vissza a háromgólos differenciát.

Aztán következett a harmadik játékrész, s kezdetét vette a horror. Ötvenhat másodperccel a kezdés után máris ünnepelhettek az ázsiaiak, hiszen Kim Kisung jóvoltából 4-2-re módosult az eredmény. Ekkor még nem éreztük annyira veszélyben a győzelmet, ám a negyvenhatodik percben Kim Won Jung góljával egy gólosra fogyatkozott az előny, s érezni lehetett a levegőben, hogy a vissza lévő tizenhárom percben még sok minden történhet. S történt is, hiszen az ötvenedik percben Shin emberelőnyös találatával kiegyenlítette a mérkőzést a kék-fehérben játszó alakulat. Ekkor már inkább azért kellett szurkolni, nehogy a vezetést is átvegyék Kimék.

A rendes játékidő azonban letelt, jöhetett a hosszabbítás, ám az öt perc alatt egyik oldal sem tudott túl járni a másik eszén, így következtek a büntetők. Radunske és Vas Márton egyaránt betalált, majd Shin és Ladányi is hibázott. Ekkor jött Kim Kisung, aki Rajna mellett lőtt gólt, s erre már sajnos Sofronnak sem volt válasza, így a plusz pontot Korea kapta meg. Ezzel a két hibátlan válogatott, Kazahsztán és Olaszország után Magyarország négy ponttal következik, míg a koreaiak a negyedik helyen állnak két egységgel.

A mérkőzés után a magyar csapat két meccsen három pontnál tartó oszlopos tagját, Ladányi Balázst kérdeztük.

- A 3-0-s első harmad után azért nem erre számítottunk… Mi volt a baj?

Ladányi Balázs: - Szerintem nem 3-0-nál kezdődtek a problémák, hanem 0-0-nál. A meccs elejétől kezdve nem azt csináltuk, amit kellett volna. Szerencsénk volt, hogy háromgólos vezetéssel tudtunk a szünetre vonulni az első harmad után, de úgy gondolom, hogy ott túlságosan megnyugodtunk, majd 4-1-nél már azt hittük, hogy megvan és csak az a kérdés, hogy mennyi lesz a két csapat között a végén… Mit ne mondjak, rendesen ránk cáfoltak a koreaiak és megfordították a meccset, feljöttek, kiegyenlítettek. A lélektani előny ezek után náluk volt a büntetőknél…

- Előbb egy leszakadó palánkreklám, majd két koreai sérülése miatt állt a játék. Mennyire zavaró ez ilyenkor, mennyire akasztotta meg a gépezetet a sorozatos várakozás?

L. B.: - Az a baj, hogy a gépezet sokkal előbb megakadt. Az valószínű, hogy ezek a közjátékok csak rádobtak még egy lapáttal, de hozzá kell tennem azt, hogy ennyi fegyelmezetlenséggel – gondolok itt elsősorban a kiállításokra – nem lett volna szabad játszanunk. Nem tudom, hogy hány emberhátrányunk volt a kettő vagy három emberelőnyünkkel szemben. Még egyszer: ezt nem engedhetjük meg magunknak. Már csak azért sem, mert ha sok a hátrány, akkor van jó pár játékos, aki egyáltalán nem játszik ezekben az öt a négy elleni szituációkban. Ha ezek a két percek kiesnek valakinél, az kiesik a ritmusból is – na, nem mintha a ritmus meglett volna előtte, már addig sem találtuk magunkat igazán.

- Egy nap szünet jön. Ez mennyire tesz jót, vagy mennyire árthat?

L. B.: - A mai meccs után mindenképp jót tesz, mert fel tudnak minket készíteni az edzők a holnaputáni összecsapásra és egy kicsit rendet tudnak rakni a fejekben.

- Szerdán a toronymagas favorit, Kazahsztán ellen kell bizonyítani. Nyerhető az a meccs?

L. B.: - Úgy gondolom, hogy a kazahok annyira favoritok ellenünk, mint mi voltunk Korea ellen. Innentől kezdve nincs kérdés: az a célunk, hogy egy hasonló bravúrt hajtsunk végre a szovjet utódállam ellen, mint a koreaiak tették ellenünk.

(0 hozzászólás)

Büszke lehet rám mindenki: vasárnap délután szerintem jobban bemelegítettem meccs előtt, mint a fiaink, mert olyan három kilométert gyalogoltam jó tempósan... Úgy kezdődött, hogy magamhoz szólítottam az akkreditációmat az Aréna Hotelben, aztán megkerültem lényegében minden megkerülhetőt, és megkíséreltem bejutni a főbejáraton, ahol a nézők – de közölték, nem ott kell, hanem az F1-es bejárón (csak jelzem, ha netán beengednek ott az érvényes pass-szal, nagyjából ötven méteren és egy lépcsőn belül vagyok a helyszínen, de úgy nem szabad, mert... izé... nem az a menet, mindegy, értem én, csak... na jó: kétségtelen, hogy rámfér egy kis séta, lehet hogy csak nem akarták így a szemembe mondani...). No, az az F1 az merre van, kérném tisztelettel? Hát... itt vissza, le a mélygarázsba (ahonnan jöttem), azon át ki az Ifjúság útra, és akkor ott. Majd meglátom. Persze valamiért mégse láttam meg, tükörsimán túlmentem, az aréna másik oldaláról, a teherkaputól irányítottak vissza, úgy néztek rám, mint egy háborodottra, akkor persze már beugrott, hol nyestem el, na, rövid leszek, végül meglett, F1, nesze neked, basszus, ráadásul már jártam is itt pár éve... na, sebaj, a végén már csak két emeletet kellett felbattyogni, és a helyszínen voltam – és jöhetett a második harmad az Olaszország-Dél-Korea meccsből.

Dél-Koreát a tegnap délután látottak alapján én azért inkább a verhető kategóriába sorolnám: bár soha egyetlen leendő ellenfelet se mertem még könnyűnek nevezni, pláne ha ázsiai az opponens... Az olaszok kicsit ellötyögik a meccset, mégis könnyedén győznek, mert hiába gyors és elszánt az ellenfél, a kapu előtt valahogy mindig elfogy a spiritusz belőlük – halkan azt kívánom, mentsék át ezt a formát hétfőre is, és ne pont ellenünk szívják fel magukat a kritikus szintre. Ezekből az első meccsekből amúgy is kár lenne bármilyen komoly következtetést levonni – szóval figyelni kell, nagyon. Mindenkire.

A kora délutáni japán-kazah egyébként, amit nem láttunk, 2-5 lett, a második harmad után még 2-2 volt, aztán visszakettőpadlógázt nyomtak a kazahok, és elrendezték a nyitottnak tűnő kérdéseket.

Öt óra körül a közönség még csak szivárog, tán egyharmad ház lehet, kicsit azért már hangolgatnak a szurkolók, a mieink, a világ legjobbjai, de komoly túlzás nélkül: jó pár éve legenda a nemzetközi jégkorong világában az az elképesztő intenzitású, magával ragadó hangulatú biztatás, amit a magyarok nyomnak – ennyit most, szurkolókról, szurkolásról úgyis ejtünk még szót a továbbiakban... A szemben lévő szektorban megszólal egy síp: egy öt év körüli kisgyerek fújja, lényegében folyamatosan, nem hangos, de olyan frekvenciája van, hogy a dél-afrikai vuvuzela-fejlesztők vagyonokat fizetnének a receptjéért. És már üzemel az sms-fal is, az olaszoknak például így üzen valaki: Italia: Ferrari – yes, hockey – no. Mindegy, ők nem olvassák, csak simán nyernek, különösebb erőlködés nélkül, a végén két ásítás között beverik a negyediket, és kész. Még egy mozzanat: egy kiállításnál meghallom, hogy az egyik koreait Kim Don Huan-nak hívják – ezen azért még pár óra múlva is félrehúz a szám, ha eszembe jut.

Másfél óra szünet: egy közeli kebabosnál egy kis energiát viszünk be, aztán húzunk is vissza, a környéken minden italmérést, zöldségest, boltot megszálltak a szurkerek, a hangulat emelkedett, de semmi extrém, mindenki jókedvű és ennyi. Visszaérve már a lépcsőn hallom, hogy épp a Long Live Rock’n’Roll című Rainbow-örökbecsű szól, ráadásul élőben: a hang ismerős, belépek, és igen – a világ legjobb Deep Purple-emlékzenekara, a Cry Free nyomja, még jó húsz percen át tüzelve a hangulatot, bár a drukkerek amúgy sem bánkódnak, itt bent sem. Az aréna székeire időközben csillogós fóliákat helyeznek el a segítők, a felső szektorokba pirosat, középre fehéret, az alsó sorokba zöldet – a többit a fantáziátokra bízom, annyit segítek, lesz még némi szerepe. Szépen telik a csarnok, hét órakor már lényegében telt ház, aztán a jégfelújítás után lemennek a fények, és megkezdődik a bevezető fény- és lézershow. Mit mondjak: NHL-szintű a program, dobok, zene, hibátlan, komoly munka, nagyszabás ezerrel, ez több mint rendben, bárhol vállalható szint.

A magyar és a nemzetközi jégkorongszövetség prominenseinek megnyitó beszédét már el-elnyomja a mindent betöltő Ria-Ria-Hungária és a Hajrá, Magyarország, aztán egy-egy kiskrapekkel az oldalukon megérkeznek a főszereplők is. A magyar válogatott – amibe egyetlen játékos se fért be a magyar bajnok, MOL-liga győztes DAB-Doclerből. Nem kezdek bele, de tényleg, az okokat is tudom, most már olyantól is, aki belülről magyarázta el, és még érthető is volt... de... akkor is... kövezzetek nyugodtan meg érte, sajnálom, azért nekem ez akkor is minimum fura... na, nem... jobbat mondok, hagyjuk – mint tudjuk, „Ha az egész világ szurkol ellenünk, akkor is bajnokok lettünk...” , és itt egy bazi nagy cezúra, meg egy ugyanakkora pont, innentől szurkoljunk, győzzünk, jöjjön be, amit a szövkap kigondolt. Ráadásul megszámoltam, így is minima tizenegy „dunaújvárosi” (azaz egykori „kohászos”) kergeti a pakkot a keretben, legyen ez a végszó.

Mert innentől, vasárnap este fél nyolctól csak a magyar csapat van, csak az legyen, csak az lehet – amely játszik, helyenként ugyan még döccen a gépezet, az első malackás gólt ráadásul az angolok lövik, de aztán, ahogy Toki mondta, felegyenesedünk, és lépésről lépésre, sok aprómunkával szépen hozzuk a meccset. Egy igencsak szívós ellenféllel szemben, Szuper-bravúrokkal, Godó-mesterművekkel, Vas-brothers összjátékkal – de mindenek fölött és elsősorban: koncentrált, kemény csapatmunkával.

Általában nem szeretem más fájdalmát látni: a végén, a 4-2 után, bevallom, kicsit most is sajnálom az ifjabb brit játékosokat, akiknek patakzik a könny a szeméből az öltözőbe menet. De mit tegyünk, ahogyan az osztrák Opus is megénekelte: Life is life, boys, sorry: vasárnap este a magyar válogatott akarta jobban a győzelmet, és mindent megtett a sikerért. Folytatás ma este, Dél-Korea ellen – mi újra ott leszünk, sok ezer fanatikus magyar drukker társaságában, remélhetőleg egy sikersztori újabb folytatását szemlélve...

(0 hozzászólás)

Győzelemre éhes nyolcezer ember várta tűkön ülve az angolok elleni világbajnoki rajtot a Papp László Sportarénában vasárnap este. Kiváló hangulatban indult tehát a mérkőzés, s bár háromszor annyit lőttek kapura a mieink az első harmadban, mégis a vendégek vonulhattak egygólos vezetéssel a szünetre: a tizenhetedik percben egy Phillips emelte a korongot a kékről kapura, s a pakk Szuper mammutjai között talált utat.

A szerencsés gól azonban nem törte meg a mieink lendületet, s a második játékrészben magasabb sebességi fokozatba kapcsoltak Rich Chernomaz játékosai. Ennek aztán hamar meg is lett az eredménye, hiszen alig telt el két perc, s egy emberelőnyben Ladányi mesterien középre tett korongját Nagy Gergő vágta a felső sarokba. A huszonkilencedik percben aztán kiválóan érkezett Vas János lövésének kipattanójára testvére, Vas Márton, s a védőt játszó 10-es Murphy üresen tátongó kapujába lőtte a játékszert. A csarnok szinte felrobbant a gólnál. Két perccel később azonban a szép számmal érkező brit szurkolók örülhettek, hiszen egy újabb szerencsés szituációt követően Shields elé került a korong emberelőnyben, s a teljesen magára hagyott Szuper tehetetlen volt az angol csatárral szemben. Hogy a csattanó mégis a mienk legyen, arról Ladányi gondoskodott: a harminchetedik percben kettő az egyre vezethettük a korongot, s a bevetődő védőről pattant Godó korongja az angol kapuba. Ezután Vas János még a gólvonal mögé juttatta a korongot, ám a találatot érvénytelenítették a bírók – a hazai nézők jól hallhatóan kimutatott bánatára.

Egy gólos vezetéssel érkezhettek tehát a záró húsz percre a mieink. S, bár hat percet játszhattak előnyben a szigetországiak, gólt mégis a magyarok szereztek: az ötvenkettedik minutumban Sikorcin elé pattant a korong, s a válogatott 18-asa a védő lábai között lőve óriási gólt akasztott Murphynek. Bár helyzetek még adódtak a britek előtt, de Szuper kiváló védéseinek is köszönhetően közelebb már nem sikerült férkőzniük.

Ezzel a sikerrel tehát az olaszok és a kazahok után Magyarország is győzelemmel indította a világbajnokságot. Hétfő este a dél-koreai csapat ellen kell jégre lépnie Széligéknek, s bár az ázsiaiak vasárnap délután 4-0-s pofonba szaladtak bele az olaszok ellen, hiba lenne lenézni őket: technikás, gyors csapat az övék. Ettől függetlenül csakis a győzelem lehet a célja a magyar válogatottnak hétfőn is.

A vasárnapi meccsen nem csak a sztárok domináltak, igazi csapatmunka eredménye volt a britek feletti győzelem. A sikerből a válogatott tapasztalt hátvédje, Tokaji Viktor is kivette a részét:

- Milyen volt belülről a meccs?

Tokaji Viktor: - Minden kezdet nehéz. Szokni kell még a környezetet: kicsit más volt a pálya, mint amin edzettünk, és a sorokon is változtatott Rich Chernomaz. Úgy érzem, az apró dolgokat zömében jól oldottuk meg, s lépésről-lépésre nyertük meg ezt a találkozót.

- Hogyan értékelte a mester a látottakat?

T. V.: - Azt mondta az edző, hogy az első meccshez képest a harcosság, a szív és az akarat rendben volt, de természetesen van még olyan dolog, amin csiszolnunk kell. Azt már én teszem hozzá, hogy nehéz öt meccset csúcsformában játszani, reménykedünk tehát a folyamatosan javuló teljesítményben.

- Egyszavas kérdésemben a válasz: Kazahsztán?

T.V.: - Igen, Kazahsztán. Na meg az olaszok. Ez lesz a két kulcsmeccs, de a záró mérkőzésen ott lesznek még a japánok habnak a tortánkra. Egészen biztos vagyok benne, hogy ellenük is sokkal keményebb meccset fogunk játszani, mint amit kedden, a 7-0-ra megnyert találkozón láthattak a Jégpalota nézői.

Érthető módon az angol játékosoknak nem volt túl sok kedvük beszélgetni, ezzel együtt meg kell adni, hogy amikor megszólítottuk Danny Meyers-t, azonnal készségesen állt rendelkezésre. Bőbeszédűnek azonban őt sem lehetett nevezni.

- Miben látja ennek a vereségnek a fő okát?

Danny Meyers: - Úgy érezem, hogy jó első harmaddal indítottuk a világbajnokságot, aztán a második harmadtól kezdve fokozatosan átvette az irányítást a magyar válogatott. Megvoltak a helyzeteink, de hadilábon álltunk a szerencsével. Ezen az estén alighanem a magyarok akarták jobban ezt a győzelmet.

- Mi a véleménye a magyar csapatról?

D. M.: - Számomra egy kiváló csapat benyomását keltette a gárda. Nyilvánvaló, hogy ezekből a meccsekből nem lehet mindent pontosan kielemezni és megállapítani, de ez a ma esti eredmény sajnos önmagáért beszél.

- Számít komolyabb meglepetésre, körbeverésre a világbajnokságon?

D. M.: - Minden csapat nagyon jó és esélyes a továbbjutásra ebben a csoportban. Természetesen kétségtelen tény, hogy Kazahsztán a legerősebb, de például ma koradélután láttam a Japán-Kazahsztán mérkőzés első harmadát, s Japánt is hiba lenne leírni a látottak alapján. Így aztán nekünk is bármire esélyünk lehet. Össze kell kapnunk magunkat, hosszú még a világbajnokság, s ahogy mondtam, bármi megtörténhet.

(0 hozzászólás)

A pöstyéni elnökkel a hokejportal.net oldal készített interjút. Mint az a cikkből kiderül, a legeredményesebb újonc lett az Extraliga történelmében idén a Pöstyén (az elődöntőben csak a hetedik mérkőzésen tudta lezárni a párharcot a Zvolen), ami minden oldalról pozitív visszajelzéseket szült, s bár van még min fejleszteni, azért nagy az öröm, hiszen fennállásának legsikeresebb szezonján van túl a sárga-kék együttes.

Természetesen a cikk szerzője arra is rákérdez, mi várható a jövőben, hiszen köztudott, a pöstyéni vezetés is az EBEL-csatlakozást célozta meg. A szlovákiai klub elnöke kissé homályosan, kerülve a konkrétumokat fogalmaz, az mindenesetre kiderül, hogy egyelőre a szlovák szövetség kezében a döntés, ám ha negatív lesz a kérelem elbírálása, még akkor is vannak más lehetőségeik az esetleges távozásra. Az is fontos szempont, hogy milyen lesz a jövő szezonban az Extraliga, ami jelenleg napról napra él, s komoly gazdasági problémákkal küzd.

Ha semmi nem változik a legfelsőbb ligában, akkor minden erejükkel azon lesznek majd, hogy csatlakozni tudjanak az EBEL-hez. Több éve megálmodták már maguknak ezt az utat, s nem szeretik feladni a céljaikat. Lusnák elnök azzal fejezi be az interjút, hogy ha nem lép tovább a klub, akkor szépen lassan elfogy a tűz és lelkesedés a szponzorokból, támogatókból, s a vezetőkből is, és beleszürkülnek majd a vegetáló szlovákiai klubok csoportjába. Egyelőre tehát nagyon úgy tűnik, hogy előre menekül a Pöstyén.

Ami biztosan tudható, hogy az SHK 37 Piestany hivatalosan is beadta jelentkezését az osztrák ligába, sőt, tavaly már a belépés küszöbén álltak, ám az Extraliga jelentkezési határideje korábban volt, mint az EBEL-é, s hogy két pad közül nehogy végül a földön kössenek ki, inkább választották a biztosat – ezért indultak az elmúlt szezonban a szlovák élvonalban.

Osztrák forrásokból az is kiderül, hogy nagyon komolyan veszik a szlovákiai egyesület csatlakozási szándékát, s már több egyeztetés történt a két ország szövetsége között, ám biztos döntés az ő esetükben is csak május közepén várható!

(0 hozzászólás)

A Dab.Docler jégkorong csapata fontos küldetésének érzi, hogy a magyarországi jégkorong fiatal tehetségeinek is lehetőséget nyújtson arra, hogy tudásukat éles körülmények között tudják bizonyítani. Bizonyára senki előtt nem titok, hogy a közeljövőben – a MOL Ligában induló csapat mellett – egy budapesti EBEL-csapatot szeretne felállítani a dunaújvárosi vezetés.

Az is nyilvánvaló, hogy ehhez számos fiatal, feltörekvő, tehetséges, kiemelkedő, s ami nagyon fontos, magyar játékosra van szüksége az egyesületnek. Ha tehát úgy érzed, hogy megfelelsz a fenti kritériumoknak, s szeretnél a budapesti EBEL-klub negyedik-ötödik sorának tagja lenni, akkor jelentkezz e-mailen (zsolt.azari@gmail.com), vagy telefonon (06302162442, vagy 06303492959).
Amit mi kínálni tudunk: professzionális körülmények, DUÁL karrier (amely nem csak a profi sportolóvá válásban segít, hanem a minél magasabb, s minőségi iskolai tanulmányok elérésében), versenyképes fizetés, s természetesen egy kiváló társaság!

Gyere, és légy az EBEL játékosa!

(0 hozzászólás)